24. hét

Pillanatnyilag azon vigyorgok, mint a fakutya, hogy nagy dicséretet kaptam, épp az imént. Így hangzott: „és tényleg dilis vagy, és ez olyan jóóó!” Mert én tudom, hogy dilis vagyok, és nagyon szeretem, hogy az vagyok, és sokan szoktak ezért furcsán, vagy egyenesen rosszallóan nézni rám, amire többnyire vállvonással reagálok – végtére is nem felelhetek meg mindenkinek, na, lássuk be. Viszont szeretem, ha megdicsérnek. De azt is szeretem, amikor a Középső néz rám nevetve az ötvenféle kapafogával meg a szemtelenül szeplős orrával, és közli: Anya, lökött vagy. 

Hát ja, kinek mi a becsvágya.

Mellesleg olvasgatom a frissen kapott könyvemet – nem fogjátok elhinni, soha nem volt még rendes, igazi kismamakönyvem (volt egy, na, de az igazán fapados volt), szombaton meg lett egy. Képes és vastag és részletes; és jópofa, mert ni, a negyediket várom, de időnként pont olyan vagyok, mint egy elsőbabás: rettegős meg álmodozós, meg hitetlen, és még annál is lököttebb. 

Hogy meséljek valamiről úgy, hogy ne meséljek róla? Bizonyos dolgokat nem lehet úgy megfogni, hogy csak én legyek a szereplő (csitt. Nem röhög.). Mert szombat este egy kedves kis helyen egy kedves társasággal nagyon jól éreztem magam. Nem a bor miatt, szögezném le azonnal kedves, de gonosz asztaltársaim kedvéért (a könyvemben különben e tekintetben megengedő a hozzáállás. Persze, és joggal, nem a töménytelen mennyiséggel, csak a max. heti – lehetőleg evés mellett elfogyasztott – két egységgel. Sajnos a penészes sajtokkal szemben nem ilyen liberális az írás, azoknak pedig nem tudok ellenállni), hanem mert a jelenlévő körülbelül tíz ember egyenként is még sokkal színesebb és érdekesebb volt, mint ahogyan képzeltem. A vendéglátónkról nem is beszélve, akinek innen is köszönöm, szerintem nem egyedül, a kedvességét. 

Erről hadd legyen ennyi. (Bár jelzem, ha kedves, ám gonosz asztaltársaim jönnének esetleg, hogy rossz híremet keltsék, nekem is vannak dolgok a tarsolyomban. Igen, ez fenyegetés.)

Most viszont rettenetesen haragszom a világra: a novemberi ronda esős időszakot most kellene felváltania a sejtelmesen deres, kisebb havakkal díszített adventi hangulatú decembernek. Erre?! November oké volt, most meg sír az ég napok óta. Megsértődtem. 

Miközben eredetileg is volt bennem némi durc. Jártatok mostanában (ti, akik nem az elmúlt egy-két évben szültetek, hanem mondjuk utoljára nyolc-tíz) bababoltban? Kettőbe mentem be a múlt hét vége felé, és kettőből jöttem ki csendes szomorúsággal félóra után. Mert bár alapban tényleg rengeteg mindent kapunk, vagy tudunk megvenni ismerőstől használtan és olcsón, vannak dolgok, amiket már csak a hangulat miatt is szívesen megvennék egy bababoltból – ha konkrétan tudnék rá vágyni, na, ez a másik agybaj... szeretném érezni az eufóriát, hogy én most babaholmit akarok és vágyok és veszek és simogatok és szeretgetek – és semmi, hogy a fene vigye el. 

Hol is tartottam...? 

Na, szóval a régi, jól bevált márkáim: cumisüveg, cumi, mellszívó – lecserélődtek. Kimentek a divatból, értitek? Itt állok, öreg nyanya, és olyan márkákat (és fazonokat és dizájnokat és persze árakat) látok, hogy azon gondolkodom: most tényleg?? Ezt kell megvenni, ez van, kész?! Hát persze, cumisüveg-melegítő, meg szivárgásbiztos pelenkakuka, meg rezgőszék, meg fiserizé tanulótárs minden mennyiségben kapható. De amikor megemlítettem a kiccsajnak, hogy milyen márkájú babakocsi vázat szeretnék, mert egyfelől a sógornőm ehhez adna nagyon szívesen hozzávaló bébihordót meg mélyrészt, meg amúgy is azt mondta az öreg babakocsiszervizelőm anno, hogy ilyet még nem javított harminc év alatt, bátran vegyem meg; a csaj mánazonnal jelleggel falhoz állította a teóriámat, és közölte a véleményét a márkáról, nem dicsérőleg. Vegyek mást. Kösz. Amúgy láttam egy gyönyörű bőrborítású hipermárkást, a három rész mindössze kétszázhetvenezer forint. Én vagyok a hülye, hogy ennyi szerintem sok egy kocsiért? Biztosan. De én bizonyos ár fölött órát sem vennék, már akármilyen szuper márka.

Szóval a bababoltot hanyagolom egy darabig. Mivel ugye nincs tervben (khm) az ötödik, hatodik, és tizedik gyerek, eleve nem is akarok új kocsit vagy bármit venni. Viszont ki kell néznem, meg kell fognom, próbálgatni a tolását, kerekét, csatolását, szerelését, fékezését, stb, mert egész egyszerűen nem tudom őket elképzelni, fényképről nem jön le a dolog – és majd utána lehet megnézni a netes hirdetési oldalakon a dolgokat. Még ráér.

Meséltem, hogy leporoltam az adventi naptárt? Tudom, ciki, de nincs hol tárolni, szóval egész évben ott volt, ahová múlt decemberben felakasztottam, és egy-két helyen beleköltözött a por. Most megint kerül bele apró ezazamaz, első nap csoki, ma kupon, ami bármikor beváltható bizonyos értékű nasira, de a gyerekek már jelezték, hogy olyan rejtvényest szeretnének, mint tavaly: mivel a mikulássapkák kicsik, kis cetli megy a legtöbbe, rejtekhelyekhez vezető utak, térképek, rejtvények. A reggeli készülődésnek muszáj így húsz perccel korábban kezdődni, de ők mégis imádják. Más kérdés, hogy rozzant agyú anyjuk vajon tud-e megfelelően kreatív játékokat kitalálni nap mint nap. 

Tegnap még nagyon szép adventi koszorúkat is láttam szerte az ismerőseim képei közt. Erről eszembe jutott, hogy az enyém még mindig el van dugva valahol, a papírból kivágott hópelyhekkel, és a fényfüggönyökkel együtt. Hát, ez már csak péntekre lesz előszedve – persze, ha megtalálom.

Álmos vagyok. Ez az esős idő álmosít. Havat akarok...!

Banyavári

További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?