Történetem valahol ott kezdődik, hogy a terhességem 15. hetétől a fogadott orvosom császárt tervezett, mert az első három hónapban rengetegszer szenvedtem a számon herpesszel. Amiről kevesen tudják, hogy akár császárhoz is vezethet. A 35. héten herpesz-tesztet csináltatott velem, aminek nagyon vártuk az eredményét.
38. héten reggel ctg-re igyekeztünk a férjemmel, amikor behívott az orvosom a vizsgáló melletti szobájába, amit már akkor furcsállottam, hogy közölje, negatív lett a teszt, szülhetek természetes úton. ( Szuupeeer!!! Tudjátok, fejben megtervezve a „tökéletes hangulatos, nyomok egyet, kint a gyerek” filmes szülés.)
Majd ezután jött a hidegzuhany. Hozzátette, hogy ő a hónap végén nyugdíjba megy, és nem vállalja a szülésemet, csak akkor, ha épp dolgozik, és persze ha a hónap végéig meg is szülök. Abban a pillanatban egy világ omlott össze bennem. Nem tudtam, kiabáljak, vagy csendben tűrjek.
Persze mondanom sem kell, a kilenc hónap alatt egyszer nem említette, hogy felhagy orvosi karrierjével. Még szerencse, hogy a biztonság kedvéért egy-két nappal a „nagy” bejelentése előtt lebeszéltem egy szülésznőt. Aki egyébként már akkor furcsállotta, hogy alapból is vállalt az orvos, mivel császárt szokott csak. Ekkor kezdett összeállni a kép.
Csalódottan sétáltunk férjemmel a hatodik emeleten lévő szülőszobára, ahol már vártak ctg vizsgálatra. Leírhatatlan, amit akkor éreztem. Olyan volt, mintha elvesztettem volna egy biztos pontot. Tudtam, ha a választott orvosom ott lesz velem, minden rendben lesz. Életem egyik legmeghatározóbb eseménye előtt álltam, amitől persze nagyon be voltam tojva, ő meg csak így lelép?! Na neeeee.. Hát akkor én meg nem fogok szülni! Persze ezt elég késő lett volna a 38. héten eldönteni..
Ott feküdtem a szülőszobán és próbáltam nyugtatni magam. Ekkor belépett a szülésznőm, akinek ekkor kb. úgy örültem, mintha lottóötöst nyertem volna meg. Gyorsan elmeséltem neki a történteket, de gyanítom, őt nem érte váratlanul. Megbeszéltünk mindent, megnyugtatott, és újra azt éreztem, készen álok a szülésre, amit a ctg rögtön igazolt is, viszont fájások híján jöhettem haza.
Egy nappal a kiírt előtt be kellett feküdnöm, mert estére ötperces fájásokat mértem, és a kicsit sem éreztem aktívnak. Teltek a napok a kórházban és semmi. Oxitocin-terhelés, méhnyaktágító gél, ctg hegyek… Fájdalmas méhszájvizsgálatok és egyre erősödő keményedések, de semmi. Öt orvos vizsgált, de a vélemények nem egyeztek. De nekem csak annak az orvosnak a véleménye járt a fejemben, aki közölte, nem fog kiférni a baba a medencém téraránytalansága miatt.
A 41. hét közepén jártam, amikor betelt az a bizonyos pohár. (Mi vagyok én, valami tesztalany? Nézzük meg, kifér-e a dinnye a kulcslyukon? Jaaa, nem. Bocsi.)
Reggel azonnal megkerestem a még épphogy dolgozó „orvosomat”, és kétségbeesetten panaszoltam, hogy már nagyon rosszul vagyok, de a többi orvos továbbra is csak a csodára vár. Még aznap megvizsgált, és jött az újabb adag gél, mert ez még kell. (Hát nekem ugyan nem… Nevetséges!)
Hozzáteszem, ezen a hétfői reggelen már éreztem, hogy ez valami más. Persze a közelgő frontra is foghattam volna. De teljesen biztos voltam, itt valami kezdődik. Megbeszéltük, ha ettől az adag géltől sem bújik ki, másnap reggel műtő. Megkaptam a gélt, de az ebédet persze már nem. (Hátha jön a gyerek alapon.)
Délutánra már minden fájásnál kapaszkodnom kellett valamibe. Az éjszakát sírással és nyögdécseléssel töltöttem a szobámban. Éjfélkor a szülésznőm közölte, nagyon feszül a magzatburok, de nem tágulok. Aznap már semmit nem tudtam aludni. Reggel 8-kor megérkezett a doki, aki burkot repesztett, merthogy nyílok és a baba is beilleszkedett. (Mi van? Most akkor mégis kifér?)
Apa is megérkezett, aki innentől kezdve hallgathatta a nyüszítésemet. Ezután öt óra telt el, és hullafáradtan három ujjnyinál megálltunk. Sosem próbáltam narkotikumokat, de az ekkor kapott fájdalomcsillapító hatása alatt értettem meg a drogot használókat. A fájdalmam ugyanolyan erős volt, de büdös fogalmam sem volt róla, mi van körülöttem, olyan bódult állapotban voltam.
Majd a 26 óra fájdalmas vajúdás után jött a megváltás. Leállították a fájásokat, és már nyomták is a gerincembe az érzéstelenítőt. Sajnos romlott a babám szívhangja, és a tágulás is kevés volt.
Így egy gyönyörű keddi délután, 13 óra 42 perckor emelték ki belőlem a kisfiamat, mint kiderült, nyakán volt a köldökzsinór, és persze a medencém téraránytalansága lehetetlenné tette volna alapból is a szülést. A kisfiam apa mellkasán pihent, míg engem befoltoztak és átvittek a szobámba.
Viszont itt engedjetek meg nekem egy megjegyzést. Baromi nagy tévhit, hogy a császár miatt később lesz tej, mert én 20 perc múlva már szoptattam, és azóta is. (Gyanítom, ezzel a mondattal megint lavinát indítok…)
Természetes szülést terveztem, erre lett egy 14,5 cm-es vágás a hasamon, ami már sosem lesz a régi. De ennek a vágásnak köszönhetem a kisfiam életét. És csak ez számít!
Nem olvastam eddig, csak rosszat a salgótarjáni kórházról, ezért is tartottam fontosnak, hogy megosszam a saját véleményem, mert eltekintve a leírt sokktól, csak jót tudok róla mondani. És egyben innen szeretnék köszönetet mondani mindazoknak, akik 2016 nyarán dolgoztak a Szent Lázár Megyei Kórház szülészetén.
A szülésznők végtelenül kedvesek, az osztályon dolgozó nővérek pedig nagyon közvetlenek voltak. A műtőben hihetetlenül barátságos volt mindenki, a csecsemős nővérek pedig nagyon segítőkészen álltak hozzám. Hatalmas pacsi mindenkinek!
KisBlankus
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?
