Ma délután rajtakaptam a nagyobbikat, ahogy a karácsonyi ajándékok rejtekhelyét kutatta a gardróbban. Nem szóltam rá. Csak álltam az ajtóban, és néztem, ahogy módszeresen végigtapogatja a kabátok zsebeit, bekukkant a cipősdobozok mögé. A szívem összeszorult. Tudtam, hogy ez az év más lesz. Láttam a szemében a kételyt, amikor a plázában a Mikulás előtt álltunk sorban a kisebbik miatt. Hallottam a hangjában a bizonytalanságot, amikor az osztálytársai Télapó-tagadó megjegyzéseiről mesélt.
Kilencéves.
Pontosan emlékszem, amikor én is ebben a korban voltam. Amikor már sejtettem, de még nem mertem kimondani. Amikor még próbáltam minden erőmmel hinni, mert féltem, hogy a varázslat elmúlik, ha kimondom az igazságot.
Az idei karácsony más. Továbbra is sütjük a mézeskalácsot, hallgatjuk a karácsonyi dalokat. De látom a szemében, ahogy figyel. Ahogy összerak dolgokat. Néha rajtakapom, hogy engem néz, amikor a kicsi a Jézuskáról beszél. Mintha az arcomon keresné a választ.
Tudom, hogy ez az utolsó karácsonyunk ebben a formában. Jövőre már ő is a „tudók” közé tartozik majd. A segítők közé, akik fenntartják a varázslatot a kisebbeknek. És bár büszke vagyok rá, hogy ilyen érett, mégis... szomorú ez egy kicsit.
Ma este, amikor már aludt, sokáig ültem az ágya szélén. Néztem az arcát a karácsonyfaégők halvány fényében. Még mindig ugyanaz a kisfiú, aki háromévesen órákig tudta nézni a Jézuskavárós webkamerát. Ugyanaz, aki ötévesen részletes rajzot készített a Jézuskának a kért ajándékokról.
Végigsimítottam a haján, és eszembe jutott, hogy egyszer azt mondta:
„Anya, ugye a karácsonyi varázslat akkor is megmarad, ha már nagy leszek?”
„Hát persze, kicsim.”
A varázslat tényleg megmarad. Csak átalakul.
Holnap együtt fogjuk sütni a mézeskalácsot. És amikor majd kérdőn rám néz a kisebbik Jézuskás meséi közben, én vissza fogok kacsintani. Mert mostantól ő is a varázslat részese lesz. Nem csak kapja, de adja is. A cinkosom lesz egy csodálatos varázslatban.
