A kis családommal éltük a mindennapokat, és már sokat gondolkoztunk azon, hogy legyen-e második csöppség. Egy ideig tétováztunk, főleg én, de aztán eljött az a nap is, amikor úgy éreztem, igen készen állok egy újabb kalandra. Főleg azon aggódtam, hogyan fogom megkétszerezni a szeretetemet és a figyelmemet, nem akartam csak azért egy második gyereket, hogy csak úgy legyen. 2016 nyarán eldöntöttük, hogy belevágunk.
Azt hittem, elsőre összejön a tesó
Nagyon naivan azt gondoltam, mivel az első gyermekünket már csak a gondolatra is sikerült összehozni, a második fogantatásával sem lesz gond, hiszen fiatalok és egészségesek vagyunk. Ez nem így lett. Teltek a hónapok és nem történt semmi. Megbeszéltük a párommal, hogy adunk magunknak legalább egy évet, és ha addig nem vagyunk képesek összehozni a kistesót, akkor először én bejelentkezek orvoshoz. Először csak egy vérkép-elemzést kértem, az vissza is jött, hogy minden rendben. Közben végigcsináltam egy tisztítókúrát, és munkahelyet is váltottunk mind a ketten. Valahogy a változás, a kevésbé stresszes környezet meghozta a sikert.
Azon a bizonyos áprilisi vasárnap reggel sikerült egy pozitív terhességi tesztet produkálni még munka előtt. Nagyon boldogok voltunk, nem bírtam letörölni a mosolyt az arcomról. A férjem annyira izgatott volt, hogy mire hazaértem munkából, a fél család már tudott róla, pedig még orvosnál sem voltunk. Végül is nem bántam, mert legszívesebben én is világgá kürtöltem volna annyi sikertelen hónap után, de várni akartam vele, amíg átlépjük azt a bizonyos a 12. hetet.
Izgatottan vártuk az első ultrahangot, ami június közepére esett. Ebben az első időszakban hányinger, mellfájdalom és véget nem érő fáradtság kínzott, de ezeken felül remekül éreztem magam. Végre elérkezett a június is, ugyanazt a kórházat választottam, ahol a kislányomat szültem, igaz, másfél óra autóval, de tudtam, hogy mire számíthatok és hogyan mennek ott dolgok. Alaposan megvizsgáltak, feltették a kötelező kérdéseket, megkaptam a fehér mappámat és az első képeket a piciről. Minden rendben ment, lassan elmúltak a reggeli rosszullétek is.
Amikor a doki elhallgat az ultrahangon…
A következő ultrahangon a doki darálta az adatokat a piciről, majd egyszerre csak elhallgatott, na, akkor megijedtünk és sejtettük, hogy valami nem oké. Régi géppel nézte a pocakomat, annyira erősen nyomta a hasamat, hogy már fájt, és azt mondta nem száz százelék, de lát valamit. Nagy nehezen kinyögte, hogy a jobb lábfej befelé van fordulva, azaz dongalába van a pici a fiunknak. Igen, ezen a ultrahangon az jól kivehető volt, hogy kukija van a babának.
A férjem gyors reakciójának köszönhetően, és persze a dokinak, átmehettünk egy másik, jobban felszerelt és profibb géphez, ahol még utána egyből csináltak egy anatómiai tesztet, ami során az ultrahangos hölgy tetőtől talpig megvizsgálta a mi kis csodánkat. Az eredmény nem lett más: dongaláb. Egy kicsit nehéz szívvel hazaindultunk, de mindenki és persze mi is a jó oldalát néztük a dolognak, lehetne ennél sokkal rosszabb, ez az állapot gyógyítható. Az aggodalom mellett határtalanul örültünk ennek a pici fiúnak.
Teltek a hetek, közben voltunk még egy teszten, amit már 3D-ben nézhettünk végig, valamint a kórházban kaptunk időpontot egy specialistához is, aki szintén megvizsgált minket, majd felvilágosított minket arról, hogy mi fog történni születés után a kicsi lábával. A terhesség végére már sikerült teljesen megbarátkozni a gondolattal, de azért még a kiírt időpont előtti utolsó vizsgálaton is reménykedtünk, hátha változott valami.
Nem szültem meg a kiírt napon
Eljött a nagy nap, december 31. a kiírt időpont, ami tova is robogott esemény nélkül. Persze jósló fájások voltak már korábban is, de semmi komoly. A következő időponton (már négy napot túlhordtam) megvizsgált a doki. Az eredmény az lett, hogy ez a gyerek nagyon jól érzi magát bent, az ő véleménye szerint még egy hétig tuti nem lesz ebből szülés. Hétvégére foglalt is nekünk helyet az osztályon egy indításra. Reménykedtem benne, hogy nem fog kelleni az az ágy, és még szombat előtt túl leszünk ezen. Sajnos nem így lett. Ebben csak az volt a jó, hogy fel tudtam rá készülni lelkileg és fizikailag is.
Szombat este 9 óra, beértünk a kórházba, bejelentkeztünk a recepción, egy-két telefon után már el is magyarázták merre-hova menjünk. Kaptam egy ágyat, de mondták, hogy ne pakoljak ki, mert nem ez lesz a végleges helyünk. Ctg fel, baba természetesen alszik, addig nem tudják felrakni a gélt, amíg nem látnak szép egyenletes és magas görbéket, úgyhogy a következő órában megpróbáltunk mindent, hogy felébresszük a drágánkat. Olyan 11 óra magasságában meg is kaptam azt a bizonyos gélt, nem volt kellemes, de tűréshatáron belül volt. Innentől kezdve egy óra egyhelyben, mozgás nélkül, még jó, hogy elmentem vécére előtte. A nővérke mondta, hogy valószínűleg ebből reggelig nem lesz semmi, úgyhogy a férjem egy közelben lévő hotelben húzta meg magát, ugyanis az osztályon nem maradhatott velem. Egyikünk sem örült neki, de ez van.
Letelt az egy óra természetesen az első utam a vécére vezetett. A nővérke kb. félóránként jött és rám nézett, szólt, hogyha érzek valamit, nyomjam meg azt a gombot nyugodtan. Kellett is, mert egy óra elteltével már kezdtem érezni valamit, nem volt erős, de azért jelen volt. Megpróbáltam aludni, vagyis inkább pihenni, ami nem igazán sikerült, a fájások egyre erősebbek lettek. Biztattam magamat, hogy meg tudom csinálni, csak a légzésre kell koncentrálnom. Pár óra elteltével már készen álltam valamiféle fájdalomcsillapításra. Újabb ctg következett, a kisfiam nem nagyon volt együttműködő az alacsony szívverés miatt, ezért fájdalomcsillapítást sem kaphattam. Igazából akkor már mindegy volt, mert innentől kezdve felgyorsultak az események.
Azt hittem, van még időm
Szóltam a nővérkének, hogy vegye le rólam a gépet, mert nekem most vécére kell mennem. A válasz az volt: nyugodjak meg, csak a baba feje miatt érzek nyomást, de éreztem, hogy nem erről van szó. Megegyeztünk abban, hogy felvisz a szülészetre, és ott kaphatok gázt. Előtte megvizsgált, már 5 cm-re ki voltam tágulva. Nagy káosz volt az egész, a fele csomagomat lent kellett hagynom, és még átöltözni sem tudtam, hiszen abban a tudatban voltam végig, hogy még van időm, ez egy nagyon naiv gondolat volt.
Közben a nyákdugó is távozott, ezután folyamatosan véreztem, arra sem volt erőm, sem időm, hogy a betétet, amit magammal hoztam, használjam. Ráadásul a férjem sehol sem volt. Pont ezért nagyon kiszolgáltatott helyzetben éreztem magam. Felértünk a szülészetre, kaptam egy ágyat, ide már a természetesen a párom is velem tarthatott. A gond az volt, hogy alig tudtam beszélni, a fájdalom már annyira intenzív volt, és hirtelen a telefonomat sem találtam. Nagy nehezen meglett a telefon, felhívtam a férjemet két fájás között, elnyökögtem neki, hogy azonnal induljon vissza.
Megszületett a kisfiam
Húsz perc múlva, amikor megláttam, egy nagy kő esett le a szívemről: már nem vagyok egyedül! Újabb vizsgálat: már 7 cm, átkísértek egy másik szobába, innentől kezdve a kitolási szakasz következett. Egy másik szülésznő segédkezett, 10 cm, remek, nyomhatunk. A párom végig szorította kezemet, folyamatosan bátorított, a szülésznő szintén. Félóra elteltével már látni lehetett a fejét, odarakták a kezemet, és valami elmondhatatlan érzés fogott el, innentől kezdve többször is eltörött a mécses nálam, mérhetetlen boldogságot éreztem. Ebből próbáltam erőt meríteni az előttem álló félórához. A szülésznő minden egyes nyomásnál azt mondta: még egy nagyot, és ez lesz az utolsó. Idejében felismerte, hogy nem úgy haladunk, ahogy kellene, ezért egy kis vágást ejtett rajtam, ezután szépen haladtunk előre, kint volt a kis feje, a válla, majd 7:45 perckor megtapasztalhattam milyen érzés újból anyának lenni.
A kisfiunk gyönyörű volt, nem tudtam betelni vele (a mai napig sem), sírtam és sírtam, egyszerűen nem bírtam abbahagyni, de nem bántam. Néztem a kis lábát, és tudtam, hogy minden rendben lesz. Ránéztem a férjemre, és tudtam, jó helyen vagyok, örökre hálás leszek neki a két gyönyörű gyermekünkért, és azokért a hétköznapokért is, amik bár szürkének tűnnek, vele sosem az.
J.J. - egy három hónapos fiúcska, és egy majdnem hatéves nagylány büszke anyukája
Bezzeganya az Instagramon!
Ha szereted a humort, a vicces képeket, Insta-oldalunkon terhességgel, gyerekneveléssel, anyasággal, családdal kapcsolatos, szórakoztató tartalmakat találsz.
Ha van Insta-fiókod, követheted is a Bezzeganyát>>>
Családtervezés, terhesség, szülés, gyereknevelés, egészség-betegség, szórakozás – ezekben a kategóriákban témánként tudsz böngészni a tartalmaink között. Kövesd a Bezzeganyát a Google+ -on is!
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?
