A minap olvastam Shygirl történetét a kerek-perec óvónőről, aki azon kívül, hogy javasolta, vigye a gyereket nevtanba, még a magánéletébe is beleszólt. Rögtön írtam volna a kommentet, hogy nálunk ez hogy volt, de aztán arra gondoltam, talán megér egy saját bejegyzést is a mi sztorink.
Közel 10 évvel ezelőtt történt, Ádám ovis volt. Borzasztó büszke voltam a kisfiamra, hiszen aktív, jó humorú, aranyos kissrác volt, korához képest bő szókinccsel. Átlagon felülinek gondoltam, bár biztosan minden anya így van ezzel, ha a gyermekéről van szó. Egy napon az oviból egy idősebb logopédus üzent nekem, hogy vizsgáltassam ki a fiamat.
Anyukám majdnem ugyanebben az időszakban hallott a rádióban egy beszélgetést, amiben az ADHD-s gyerekekről beszéltek. A kép lassan összeállt, és jeges rémület futott át rajtam: az én fiam nem beteg, főleg pszichiátriai betegsége nincsen, az nem létezik, hiszen én mindent jól csináltam. Nem ittam, nem dohányoztam, egészséges voltam én is és az apja is.
Nevelési tanácsadó, vizsgálatok, vizsgálatok, pszichiáter. A végén diagnózis: ADHD, azaz figyelemhiányos hiperaktivitási zavar. Hja, mert amit kihagytam, az, amit én aktívnak gondoltam, az közben hiperaktívvá nőtte ki magát. Heteken át nyomasztott az érzés, hogy valamit elrontottam. Vagy a párom rontotta el. Talán az óvodában rontották el. Merthogy már papírunk is van róla, itt a betegség, orvosi pecséttel.
A papír előtt nevettem azon, hogy egy gyerek hiperaktív, hiszen persze, sokat mozog, főleg, ha fiú, nem tud megülni az asztalnál, persze, mert annyi minden érdekli, nem hallja meg, amit mondok, persze, mert azt kértem tőle, jöjjön be, mossa meg a kezét, mert mennünk kell a boltba, és ő még úgy maradt volna… Én is azt gondoltam, dehogy figyelemzavaros, hiszen olyan szépen eljátszunk együtt, órákig, a számítógéppel is imád játszani, és milyen ügyes, pedig még csak alig ötéves.
Hetekig birkóztam a gondolattal, hogy márpedig ez a betegség nem is létezik, ilyen nincs, és az én gyerekem nem hülye, mindenki más az. Pedig akkor már voltak jelek. Ádám nem tanult olyan szépen verset, mint a többiek, unta a csoportos foglalkozásokat, nem illeszkedett be, nem teljesítette jól az ovis feladatokat. Kedvetlen volt, szomorú. Egyszer azt mondta: „Anya, én olyan hülye vagyok.” Pedig nem is volt az.
Ekkor kezdtük el a munkát. Szülőtréningre mentem, ahol első feladatként le kellett írnom 10 jó tulajdonságot a fiamról. Talán hármat tudtam, addigra már teljesen kész voltam az otthoni, óvodai feszültségtől. Már ott tartottunk, 10 perccel korábban mentem érte, hogy a többi szülővel ne találkozzam, és ne kelljen hallgatni, hogy az én fiam ilyen meg olyan. Így mindketten jártunk fejlesztő tréningekre, és lassan megértettem, hogyan működik a figyelme. Megértettem, hogy ez nem nevelés kérdése, ez biológia. Hogy az agyában, a figyelemközpontban nem működik valami tökéletesen, de attól ő még nem értelmi sérült. Igazam volt, amikor azt gondoltam, hogy nagyon okos, mert az. Csak nem tud figyelni, de ebben én tudok neki segíteni. Én is, meg az óvónő is, a párom is, majd az iskola is, és a rémületes nevű pszichiáter is.
Megértettem, miért nem szabad egyszerre több utasítást adnom neki, miért csak az utolsót jegyzi meg. Azt is, ha kérek valamit, akkor az legyen rövid, lényegre törő, és amikor végzett vele, dicsérjem meg, így szárnyakat adok az eddig szelektív hallásúnak hitt gyereknek.
Iskolát nem, tanító nénit választottunk. Olyat, aki érti, mi az a figyelemzavar + hiperaktivitás. Tanító néni elment, kaptunk másikat, ő nem értette. A gyerek egyszer csak megint nem tudott figyelni, a jegyei romlottak. Beírattam speciális iskolába. Ott sokkal súlyosabb esetek voltak, mint ő, más betegségben szenvedők, ettől Ádám kétségbeesett, ezért visszamentünk sima iskolába. Jegyek romlottak, egyedül az angoltanár érezte, hogyan kell bánni Ádámmal: amint végzett egy feladattal, elkalandozott a figyelme, újat kapott. A többi tantárgyból semmi.
Ismét behúzott nyakkal suhantam el a szülők előtt, mert a rosszgyerek anyja voltam. Aki nem bír megülni, izeg-mozog, közbeszól, piszkálja a társait, és több időt tölt a folyosón, a tanári előtt, az igazgatóiban, mint a tanteremben. Egy napon például egy zajos osztályterem mellett elhaladva beordított egy tanár: Ádám, azonnal fejezd be a hangoskodást! A többi gyerek szólt neki, hogy a fiam nincs is ma iskolában.
Ekkor volt, hogy Ádámot már annyi kudarc, visszautasítás érte, hogy egy nap elém állt, hogy akkor ő most a HÉV-nek megy, mert ő hülye, és mindenkinek jobb lenne, ha nem lenne. Ekkor ismét iskolát váltottunk, utoljára. Most itt nyolcadikos, speciális intézmény, speciális osztály ADHD-s gyereknek. A fiam jól tanul, a tanárok szeretik, most gondolkodunk a pályaválasztáson. Biztosan nem olyan szakra megy, amely után ülős, figyelős munkát végezne, hanem mozgalmas, kreatív pályát kell választanunk neki. Én időközben találtam egy alapítványt, ahol ADHD-s gyermeket nevelő szülőknek segítenek, ahol én is segíthetek másoknak. Mert van megoldás, csak meg kell keresni.
Az első lépés a nevelési tanácsadó, ők segítenek abban, hogyan tovább. Még valami. Hiperaktív bélyeget nem sütnek, süthetnek egy gyerekre, a diagnózis csakis gyermekpszichiáter adhat, azzal meg már nem tud vitatkozni se óvó néni, se tanár néni, vagyis jobb, ha nem teszik. A másik, bár jó a sport, a zene, a tánc, azt a terápiát, amit gyógypedagógus, logopédus, pszichiáter vezet, nem helyettesíti semmi.
Tudom, hogy mindenkinek a gyermeke tökéletes, de szerintem ne sértődjünk meg, hogy ha valaki szól az oviból vagy az iskolából, hogy nincs minden rendben. Ádám is tökéletes, tökéletes és diagnosztizált ADHD-s. És bár rettegtem, féltem az elején, mára megkönnyebbülés, hogy tudom és értem a problémát. Ha akkor az oviban a logopédus hölgy nem üzen, akkor ma egy „neveletlen, kezelhetetlen, rossz, buta” bélyegekkel ellátott gyermek lenne, sikertelen és szomorú. Így egy eleven, kalandozó figyelmű fiú, akit már tudjuk, hogyan állítunk majd rá a megfelelő útra.
Baby
