18. hét
Itt Németországban csütörtökön volt apák napja. Én sajnos már nem tudom fölköszönteni az enyémet: a 17. hétben jártam a kislányommal, amikor végleg feladta a küzdelmet. Még sikerült megtudnia, hogy lány unokája lesz. Az elvesztése azóta is feldolgozás alatt áll, akkor eltemettem magamban az érzést, a babámmal kellett törődnöm. Apukám elvesztésével anyukám lelke is vele ment, azóta van egy anyukám, akin nem tudok kiigazodni, aki megkeseredett és nem akar élni. Ezért mindent megtesz, hogy saját magát rombolja, de az ég/jóisten/sors vasszervezettel áldotta meg (vagy verte meg). Az én csodálatos anyukámból csak egy torzó maradt meg és a hihetetlenül jó gyerekkori emlékek. De mégiscsak ő az én anyukám, akiből jobb napjain még előbújik a régi énje. És most már én is anya vagyok. Érdekes, hogy sem itt, sem pedig Csehországban nincs anyák napi ovis ünnepség. Csehországban csináltak valami kis díszecskét, és azt aznap oda is adták egy puszival kísérve a gyerekek, amikor mentünk értük. De sem versmondás, sem éneklés nem volt. Nem tudom, hogy ez hiányzik-e. Az a része biztos nem, hogy bánatos elefántként tülköljek meghatottságomban és telebőgjek egy 100-as zsepicsomagot az én kicsi lányom produkciójától. Mert hogy ez lenne otthon, amilyen hülye vagyok, az biztos. Érdekes, hogy ez csak a kislányom születése óta van így, azelőtt vércikinek tartottam minden ilyen megnyilvánulását az anyukámnak, bár ő azért az a csendben szipogó, szemérmesen elfordulva könnytörölgető típus volt. Na, én nem! Totál idiótát csinálnék magamból szinte biztosan.
Anyák napja pedig most vasárnap volt, így ez is eltér a magyar időponttól. Ha jól tudom, otthon június harmadik vasárnapja az apák napja. Csütörtökön, amikor mentem a kislányomért az oviba, akkor kaptunk egy kis ajándékot: egy fagyisdoboz kifestve, feldíszítve és beültetve zsázsával. A festést és a díszítést a gyerekek csinálták, illetve a zsázsa öntözését is. A zsázsa közé egy hurkapálcára be volt tűzve egy aranyos kis vers is, ami mind az anyukákra, mind az apukákra illik. A dobozra pedig ráírták, (szerintem az iskola-előkészítősök), hogy „anyának és apának.” A kislányom nagyon büszkén adta át, én pedig jól megdicsérgettem az alkotását. Mondta, hogy ő nem fog enni belőle, csak mi együk meg, de azért hagyjak meg neki, meg a tesójának is két-két szálat. Mivel épp ott volt az óvó nénije is, kérdezte, hogy mit mondott Léni. Amikor elmondtam, akkor mondta, hogy látta, hogy megnőtt a hasam, de nem mert rákérdezni, mert egyszer már zavarba hozott egy anyukát, aki csak meghízott és nem babát várt. Így aztán egyetértettünk, hogy ez bizony nehéz műfaj.
Tíz hónap után végre van a konyhámnak felső része is. Juhúúú! (Igaz, hogy kissé hiányos, mert egypár részét sérülten kaptuk, és most várjuk a cserét.) Épp ideje volt, mert már egyre kevésbé volt kényelmes mindenért lehajolgatni. Szegény férjem rakta össze, hatalmas szentségelések és b+-olások közepette. Kislányunk meg is kérdezte, hogy „Apa miért mondta, hogy ba'meeg?” Így tanul a gyerek. Az az igazság, hogy kissé befürödtünk ezzel a lakással, mert jó német szokáshoz híven a falakon kívül semmi sem volt benne. De más választásunk nem volt, költözés előtt két héttel még nem volt hova mennünk, és nem azért, mintha nem kerestünk volna. A mosógéptől kezdve a csillárokig mindent meg kellett hozzá vennünk, és ez nem kicsit vert minket a földhöz anyagilag. Jobban mondva még mindig beszerzés alatt/tervben van egy két dolog, de már egyre jobban hasonlít ahhoz a lakáshoz, amit szeretnék. Az első héten, amikor beköltöztünk, nagy szerencsénk volt, hogy nyár volt, verőfényes napsütéssel, ugyanis a villanyszerelők csak egy héttel később tudtak jönni. Addig nem volt világításunk, csak az asztali lámpák, amiket magunkkal hoztunk. A konyha pedig egy mélyhűtőből (saját), egy hűtőtáskából, egy gurulós zsúrkocsiból és egy arra rárakott kétlapos főzőlapból állt. Négy hétig a fürdőszobában mosogattam.
Vicces ez a kávé-dolog is. Múltkor ittam egyet, mert szeretem az ízét, meg amúgy sem voltam a topon. Utána kb. 1 órával megmértem a vérnyomásomat heccből. 105/58 lett. Vajon mennyi lett volna kávé nélkül?!
Szerencsére amióta kiiktattam a tejtermékeket az életemből, azóta nem igen fájt a májam. Illetve mostanság vettem észre, hogy akkor is megfájdul, ha valami aromával dúsított ételt eszem/iszom. Így bármily finom is a vaníliás szójatej, le kell mondanom róla, mert attól iszonyatosan tudom érezni magam. Úgyhogy újabb tiltott hozzávaló került fel a listámra. Mondjuk az aromákkal eddig is úgy voltam, hogy ha lehet, akkor kerülöm. Itthon ezt nem is nehéz megvalósítani, a nyaralás lesz a necces. Remélem, azért tudok majd valamennyire magamra vigyázni, és nem fog bedurranni a májam. Egyelőre ragyák sincsenek se az arcomon, se a testemen, és ezt abszolút jó jelnek veszem. Ha valami olyan kerül a szervezetembe nagyobb arányban, amivel nem tud mit kezdeni, azonnal kipattogzok. Ez tök jó jelzés nekem, amúgy is szoktam az ilyesmikre figyelni. A másik, amire még nagyon figyelek, az az orrvérzés. Szerencsére egyelőre az sincs, ne is legyen, mert az meg egyértelmű jele annak, hogy magas a vérnyomásom. Ehhez még műszerre sincs szükségem, hogy megállapítsam.
Még főiskolás éveim végén párhuzamosan dolgoztam tanulás mellett, ahol egyre kevésbé éreztem jól magam, nem kis részben köszönhetően akkori főnökömnek. (A munkát amúgy imádtam.) Épp azon tépelődtem már egy ideje, hogy felmondjak-e vagy sem, amikor épp a férjemnél (akkor még csak pasim) voltam, beszélgettünk valami tök általános dologról, és hirtelen elkezdett ömleni a vér az orromból. Alig tudtam elállítani. Másnap felmondtam. Azóta tudom, hogy az orrvérzés nálam sose jelent jót, az előző terhességemnél is megjelent a végén, csak nem akartam róla tudomást venni. Most egy kissé mániákusan figyelem eme dolgot. A vérnyomásomat is egyre rendszeresebben mérem, biztos, ami biztos alapon, illetve amikor túl magasnak vagy túl alacsonynak érzem.
Zizik
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?
