Kevés dolog tud úgy padlóra küldeni egy anyát, mint egy nevtanos szakvélemény vagy egy telepanaszkodott üzenőfüzet. 

Ha igazságtalannak érzed, akkor csak felbosszant, de ha tudod, hogy minden szava igaz, akkor az a szembesülés a ténnyel, hogy a gyereked egy probléma - igazából még neked is - hát az elég trágya érzés, hogy szemléletes legyek.

Ágálhatok, hogy ilyen meg olyan a tanár, mert olyan, de sokszor mi is megküzdünk családilag KicsiFiúval. 

Kövezzen meg bárki, de nem mindig megy a megfelelő kommunikáció. 

A megfogom az arcod és a két szemedbe nézek, úgy mondom, hogy "Anyu fáradt, kérlek ne düzzsögj és ugrálj a széken, hanem csak csendben egyél Nyulikám."

Vagy ezredjére is ránézni, hogy ha tíz perce elment fürdeni, vajon levette-e már a nadrágját? Vagy csak nézegeti a sarokban a pókokat? 

Ez valószínűbb.

Szóval ezekhez annyi energia kellene és annyi türelem, ami este 6-7 felé már nem jellemző. Így marad a kérem normálisan háromszor, mérgesen párszor, aztán már csak annyit, hogy

 "Eddig bírtam, mostmár átmegyek állatba, Gyerek!" 

Az pedig senkinek sem jó, de töredelmesen bevallom, van ilyen. Amikor kitör belőlem az oroszlán, és ami a csövön kifér....

Ennyit tesz a kialvatlanság vagy a non-stop készenléti állapot meg egy bonyibb gyerek párosa.

KicsiFiú persze kikéri magának.

- Velem nem lehet így kiabálni!

- Engem meg nem lehet így semmibe venni!

Aztán erről még eldiskurálunk és remélem, hogy van haszna. 

Majd eltelik egy pár hét, és kiderül, hogy nem volt. 

Írhatnék mindent a tanár számlájára, mert teljesen kezelhető volt a gyerek a szünetben, de nem lenne igazságos. Biztosan nem segít a maximalizmusa, de azt hiszem nem a tanár az egyetlen gond. 

Maga az iskolai elvárások. 

Sok a hat óra egy másodikosnak - pláne pénteken!

Az unalmas tananyag, vagy csak unalmasan tálalt tananyag emellé már csak bónusz.

Biztos vannak elhivatott tanárok, akik még nem a lidli pénztárban ülnek, de kevés. Pl az, akihez annyira szerettem volna, hogy járjon... NagyFiú tanítója, a SzuperMarcsiNéni. 

Ő tudja, hogy százszor többet ér a természetben megmutatni a világot, mint filmeken és tankönyvekben. Hogy a gyerekeknek mozgásra van szükségük, és ez megoldható egy mezei, zsúfolt tanteremben is, minden óra előtt.

Ez nem csoda Waldorf, csak egy ének-zenei suli, ahol van egy tanár, aki gyerekközpontú szemlélettel nevel és tanít. Azoknak a könyveknek a mentén, amiket Tankönyvnek nevezünk barátnőmmel. És még ajánlott is olyat, amit azóta tettünk be a Tankönyvlistára. 

Ilyen tanító, aki vérbeli pedagógus, kevés van.

Pedig az izgága, nehezen koncentráló gyereknek ilyen tanárra lenne szüksége a kis osztálylétszám mellett. 

Egyik sincs. 

Persze nem veszekszünk KicsiFiúval egész nap és vannak jobb napok is. A napi ölelés-puszi igényét mindig próbálom kielégíteni. Szerintem ezzel nincs is gondja. De heti 2-3 nehéz este biztosan akad, amikor vagy sikerül normálisnak maradni, vagy néha nem. De ha sikerül is, attól az az este a maradék energiánkat is leszívja. És bár a gyerek lelkivilága többé-kevésbé oké, a miénk már sokkal leharcoltabb.

Volt, hogy kiborultam, milyen sz@ranya vagyok. Édesen jött vigasztalni, hogy ilyen butaságot ne is gondoljak. 

Cukikám. 

Hát mit is mondana? Nem tudja, hogy lehetnék ennél jobb is. 

Igen, egy sor dologban engedékenyebb és lazább vagyok, mint más anyukák, másban cserébe sokkal szigorúbb. Ő viszont boldog, hogy annyi szabadságot kap, amit másodikosok nem sűrűn. Múltkor azt is megkaptam, hogy szereti, hogy neki ilyen más anyukája van, nem pedig olyan "uncsi és ráncos". Muhaha. Hát hogy nem ráncos... Na írjuk ezt a gyermeki elfogultság számlájára. És valóban, a játszótéri átlaghoz képest másként kommunikálok a gyerekekkel.

Ez a hét érzelmileg sokat kivett belőlem. 

A hétvégére készültem több napon keresztül.

Apa mindig nagyra tartotta a kézügyességemet, így felnőttként is készítettem neki ajándékot szülinapokra, karácsonyra. Ő pedig tudott neki örülni. Ezért úgy döntöttem, hogy nem veszek neki virágot, inkább készítek.

Odaadással festettem a papírt sárgára-tarkára majd tekertem fel ezerszer, hogy tökéletes rózsa legyen.

Tetszene neki. 

Lassan felbatyuztam magunkat. 

Egy hátizsák, egy válltáska meg egy szatyi a mei-tainak. Mindenhová csak a legszükségesebbekkel indulok. 

Ha meg becsap a villám, akkor majd gondolkozom, de nem szokott.

Már napokkal előbb elkezdtem készülődni. Tudtam, hogy nehéz menet lesz ez. Leginkább magam miatt. PiciLányon nem izgultam annyira. Legrosszabb esetben eljövök vele.

Az utazást éreztem kicsit neccesnek.

Ő persze nagyon klassz csajszi volt. Az út felén nézelődött - nyilván minden izgalmas dolgot bevetettem - aztán elaludt. 

Én is régen ültem ennyit autóban. Jellemzően mikor Apával utaztunk Németországba vagy ahogyan most is, Erdőbényére. Szeretem nézni a fákat és a hegyeket a földeken túl.

Ahogy ismerős lett a környék, az évtizedek óta változatlan házak, a sűrűsödő szőlőültetvények, az én torkom kezdett elszorulni. Mikor megláttam a fekete zászlót a szállodán, ott eltört minden. 

Szinte megérkezni sem volt idő, már mentünk is a szertartásra. 

PiciLány nagyon ügyesen és türelmesen ücsörgött, ropizott és mindenkit levett a lábáról. Mikor megunta, letettem mászkálni. Sajnos én nem fértem be a babakocsival a ravatalozóba, de lehet jobb is. Viszont rémes volt egyedül állni kint. Anyuval és a húgommal akartam lenni.

A szertartás brutálisan hosszú volt és hát... pont a lényeg nem tudott bennem lezajlani. 

A búcsú.

A nagypapám temetése volt az első az életemben. Ugyanezt az ürességet éreztem.

Ki ez az ember? Nem is ismerte? Hogy beszélhet róla?

Nagyim temetésén - pontosan húsz éve - ezért írtam meg a búcsúztatót és a verset, amit én mondtam el. Piszok nehéz volt. 

Mikor végre csend lett és nem beszélt senki, csak a harangok szóltak, az nagyon fájt.

A gyerekkorom egy része lezárult. 

Jó volt találkozni a rokonokkal, ismerősökkel, akiknek meghatározó szerepe volt benne. Vagy húsz éve nem láttuk egymást. És valószínűleg többet nem találkozunk.

A falu is a szívem csücske. Annyi kedves élmény fűz ide. Este már PiciLány miatt nem nagyon tudtam sétálgatni, sírt a sötétben. Nagyon kellett volna, hogy végigjárjam az ismerős utcákat. Ez lett volna nekem az igazi búcsú. Végigsétálni az emlékeken.

Felmenni a Mulató tetejére, mint régen. Sajnos a bényei barátnőmmel, akivel ezeket az utcákat koptattuk, alig egy percet találkoztunk. Elkerültük egymást. Maradt a chat. Együtt lett volna jó emlékezni. Apám és az ő apja gyerekkorruktól barátok voltak.

Reméltem reggel belefér egy rövid séta, de nem így lett. Az autóból egy utolsó, gyors pillantást vetettem a templomtornyokra, a távolodó házakra. 

Könnyezve mosolyogtam az út hepehupáin, amiket annyira imádtunk gyerekként. Apa pedig mindig úgy vezetett, hogy még izgibb legyen, mint egy hullámvasút. 

Hallottam a nevetését, előttem volt az arca, ahogy hátrapillant minden huppanó után...

Szia Apa, köszönök mindent!

Nanta