Kétféle ember van: akiket le tudok nyűgözni, őket unom, és akiket nem tudok lenyűgözni, ők meg engem unnak. Mindig könnyűszerrel elkápráztattam az emberek jelentős részét: és mindig elszántan azok felé törekedtem a leginkább, akiket semmivel sem tudok lenyűgözni. Az életem programja: elnyerni olyanok tiszteletét és megbecsülését, akikét nem lehet elnyerni. El is vettem egy ilyet feleségül.
Molly nagyon kemény csaj, mindent kibír. Néha azt gondolom, majdnem olyan kemény, mint én, aki állandó nyafogással, képzelt és valódi betegségekkel, lelki hullámvasutakkal, fóbiákkal és férfiatlan hisztériákkal álcázza acélos hősiességét… Szóval majdnem olyan kemény, mint a férje, csak esténként megpihenhessen. Az este számára a depó, a kikötő, a benzinkút, a szent cél. Este nyugalomnak kell lennie.
Esténként vannak bizonyos dolgok, amelyeket megtehetek, és vannak, amiket nem.
Este vakargathatom a fejét, de nem beszélhetek lelkesen a családi életünk materiális aspektusain kívül eső dolgokról.
Mondhatok rövid tréfát a tévében menő műsorról, vagy közös ismerősökről, de nem beszélhetek lelki dolgokról, filmekről, nem kezdhetek bele semmilyen gondolatmenetbe.
Nem tehetek fel kérdéseket a véleményéről vagy a jövőről. Vagy a múltról.
Ezt is csak 22 órától 23 óráig, amíg tévét néz. Utána ad egy puszit, és lefekszik olvasni húsz percet.
Ekkor már semmiről sem szabad beszélnünk. Ha a szabályt mégis megszegem, 1. alkalommal nem válaszol. 2. alkalommal vagy a nevemet mondja hihetetlen fáradtsággal és kétségbeeséssel a hangjában, vagy azt, hogy „alszom”, néha pedig pusztán a pontos időt.
Ezután valóban alszik. Néha nem tud elaludni, vagy éjjel felébred, és csendben fekszik a sötétben, vagy olvas. Ilyenkor sem szabad hozzászólni. Én persze, a pipogya kispolgáriságom mögött állandóan lázadó nagy egyéniség, folyamatosan próbálkozom. Ó, ma este biztosan viccesnek fogja találni, hogy előadok neki fel-alá járkálva egy hosszú monológot a hidegháborúról.
A távol-keleti filmekről.
A barátnőiről.
Az én barátnőimről.
A szurikátákról.
Nem, nem találja viccesnek. A fáradt gyűlölet lávaszerű áradatát tudom csak előcsalni vele, azt a tekintetet, amit a kisfiú szemében látsz, akinek beleléptél a születésnapi tortájába. Mert a nyugodt, csendes este, az az ő születésnapi tortája a nappal gyereknevelése-mosogatása-takarítása-postája-ebédelhozása-felmosása-rendrakása-főzése-ügyintézése után. Neki is voltak ám álmai. Azt hitte, hogy miközben, mint rendes nő, férjhez megy és gyereket szül, mintegy mellékesen híres kiállításszervező, grafikus, belsőépítész, designer, iparművész is lesz. Minden barátnője örökké eljár hozzá a kellemes délutánokon kávézni, akármilyen távolságból. Családosként valahogy független, kreatív, sportos, bulizós csaj is marad. És nem lesz mindig fáradt. És bár mindezekből néha ez-az valóra válik, azért legtöbbször mégis a nyugodt este az egyedüli enyhülés, amit a napi robot után remélhet.
Sajnos én számos estén úgy érzem, hogy mielőtt eljön az éj, közösen meg kell fogalmaznunk, mi is az élet, a barátság, a szerelem, a házasság, csinálnunk kell valami forradalmian újat, ki kell nyújtanunk kezünket a világ felé, jöjjenek át családtagok, barátok, iszogassunk, menjen a tévé, világítson a monitor, áramoljanak azok az adatok a netkábelen, szóljon a zene és világítsanak mindenütt meleg kis fények. Váltsuk meg a világot, szőjünk terveket, és addig beszélgessünk, míg elsimul minden félelmünk a holnaptól – mert félek a holnaptól, minden este, amit nem beszélgetéssel töltök. Nem tudom, miért. Ez sok-sok éve így van. Hát agyalágyult vagyok, ez van.
Beszélgessünk tehát, majd térjünk nyugovóra, többen, barátok, egyesek ágyon, mások a földre terített matracokon, megint mások a másik szobában, nyitott ajtónál, és valahol még sokáig világítson egy kellemes fényű lámpa, és beszélgessük halkan, sokat nevetgélve álomba magunkat. Mert az ilyen esték a legjobbak a világon. Voltak régi, másmilyen esték, amik a közelébe mentek ennek a tökéletességnek. És voltak más, látszatra sokkal vagányabb esték, amikor utaztam, egyedül, és gondolkodtam, vagy amikor elgyalogoltam egy lányhoz, és fantasztikus dolgokat műveltünk, vagy amikor festőien berúgtam, és nem mentem haza csak hajnalban, és ahogy átfázva csikorgattam a kulcsot a zárban, a madarak csiripelni kezdték a hajnali híreket: de mindezek az esték nem értek a nyomába a baráti beszélgetéseknek.
Csakhogy immár gyerekeink vannak. A többieknek is. Szétszóródtunk. Sas-hegy. Szigetszentmiklós. Pilisvörösvár. Ráckeve. Dunapataj. Pécs. Szeged. Rózsadomb. Mátyásföld. Zugló. Dél-Buda. Angyalföld. Paks. Kiskunlacháza. Kis távolságok többnyire, de ahhoz elegendők, hogy egy fárasztó nap után senki se vegye a nyakába a gyerekét, hogy átmenjen valaki máshoz és ott is aludjon. És többnyire nem is tudunk mostanában olyan jókat beszélgetni. Ezen bizonyára lehet majd még változtatni, de egyelőre nem úgy tűnik, és ez elég fájdalmas. Ezek a legelfoglaltabb éveink, a tartozásokkal, a kisgyerekekkel, a munkahelyekkel, a fészek- és karrierépítéssel. (Természetesen mindezek hiábavalók, hiszen 65 évesen a gyerekeink kidobják majd a holmijainkat és beadnak minket egy szeretetotthonba, ahol kakás kezünkkel felrajzolhatjuk Jézust a húgyszagú társalgó falára, de harmincas éveinkben a társadalmi konvenciók által ránk erőltetett kényszeres jövésmenés egyelőre elhiteti velünk, hogy a Krikka mosogatórongytartó-zseb megvásárlása közelebb visz minket a tökéletességhez, ezért inkább dolgozunk, ahelyett, hogy folyamatosan egymással szeretkeznénk és füveznénk.)
Szóval, elfoglaltak vagyunk, én is, a haverok is, a tesóim is. Nekem viszont minden este jóvátehetetlen veszteségnek tűnik, ami nem baráti beszélgetésben csendesül el. Vannak azért pótszerek: Messenger, e-mail, mobilozás a teraszon, cigizve a sötétben, Top Gear, zenehallgatás, tankcsaták a világhálón, egy jó könyv elalvás előtt. De, hogy is mondjam, ritkán tökéletes. Elviselem, hogy a világon a legtöbb dolog tökéletlen, de az esték csendje néha fojtogat.
Reggel már nem félek a holnaptól. Reggel csak csendesen füstölgök. Ilyenkor Molly mondana ezt-azt, amit meg én érzek iszonyatos modortalanságnak. Hogy mer bárki is hozzám szólni? Reggel van! Egy hangosabb szó, egy bonyolultabb gondolat, és az elmém csörömpölve hullik szilánkokra. És olyankor rekedten káromkodok. És szurkálódom. És hidegen köszönök el. Csak később, a városon átvezető hosszú úton csillapodom le, az angol szavak, a hajós történetek megfelelő távolságból kapott hűs simogatása összeszed és kisimít. Minden reggel úgy lépek be a munkahelyem kapuján, hogy elkéstem, és hogy nem érdekel, és hogy bármire készen állok. Rendíthetetlenül. Mint egy igazi hajós. És így csinálom végig a munkanapot. Számíthatnak rám. Közmondásosan nyugodt vagyok. Sose török meg, sose hisztizem, semmi sem rémít meg. Elégedetten indulok haza, és az épületből kilépve minden érdekes, minden színes, és a világ tele van lehetőségekkel. Hosszú idő múlva érek haza, fáradtan. Enyhülésre számítok. Úgy fognak nekem örülni. Kényeztetni fognak. Kicsit pihengetek, aztán foglalkozom velük. Jól elleszünk együtt. Már alig várom.
Aztán hazaérek, és otthon nem olyan idill fogad, mint amit elképzeltem. Feladatok várnak, és ami még rosszabb, nem vagyok sztár. Egy mellékalak vagyok, akit feladatok várnak. És ez megőrjít. Miért nem egy gőzölgő csésze kávé és egy csak nekem szóló, sugárzó mosoly vár? És néha: miért nem jött el ma sem az a szexéhes, 19 éves ikerpár? Vagy máskor: hogyhogy nem a legjobb haverjaim pillantanak föl a nappaliban a számítógépkábelek rendezgetéséből, frissen érkezett pizzásdobozok és sörök művészi rendetlenségéből, egy állati nagy LAN-parti nyitójelenetéből? És akkor mérges vagyok és csalódott. Nem vagyok sztár, nem vagyok a hazatérő hős, nem vagyok a vágyak ölelni valóan sármos céltáblája, és nem vagyok fiatal-laza-elengedett-bulizós partiarc sem.
Pedig Molly beszélgetne mindenféléről, ami egész nap, amíg egyedül volt, felgyülemlett benne. A kadét meg autókat akar tologatni, mert azt apával olyan jól lehet. De én nem akarok. Most jöttem a munkából, bulizni, pihenni kéne.
Csak estére engedek fel. Kinyílok, megfiatalodom, kész vagyok az éjszakába nyúló nagy beszélgetésre. Mollyra nézek: egész nap házimunkázott, gyereket nevelt, reggel és kora este megpróbált kommunikálni is velem, de én elutasítottam: már csak egy vágya maradt, hogy hullafáradtan álomba tévézze-olvassa-netezze magát a 22.00 és 23.20 közti szabadidejében… És a legnagyobb bunkóság, hogy akkor akarom zavarni, amikor már kiengedett, és csak nézi a képernyőket és lapokat – ahogy én a reggeli kávét, meg a buszon a hajós regényt – melyek megfelelő távolságból adott hűs simogatása összeszedi és kisimítja őt.
És így megyünk körbe egymás mellett, és szeretjük egymást, de sose találkozunk.
Szomorú végszó ez. De nem ez a végszó. Mert csak a napjaink harmada ilyen talán. A többi napon jókedvűen kelek, mert természetes habitusomba beleszól egy reggeli hang, hogy Őrjöngő, te egy fasz vagy. Mosolyogj. És mosolygok, és megnézünk együtt egy rajzfilmet, nevetgélünk, beszélgetek a kadéttal és összemosolygok Mollyval. Aztán a hajós regénybe vetem magam, és a BKV hullámain lecsapok a munkahelyemre. Máskor meg be se megyek, mert elég kötetlen a munkám, hanem elviszem a kadétot az óvodába, otthon meg melegszendvicset reggelizünk utána, bekapcsolom a gépet, hangos zenét hallgatok és kinyitom az ablakot, és otthon fordítok, és imádok otthon fordítani! Sokat beszélgetünk Mollyval, vagy bent dolgozom a munkahelyen, aztán hazajövök, vagy megjön a kadét az óvodából, és el se mentem: és autókat tologatunk a szőnyegen, mert azt apával lehet a legjobban. És „apa, te olyan vicces vagy”, és a kadét kacag. Estefelé szétröhögjük magunkat kajálás, fürdés, játék, tévézés közben, vitatkozunk is sokat, de azt is kreatívan, ebben mind a négyen jók vagyunk.
Beszélgetünk Mollyval erről-arról – alapelve, hogy őt családtag vagy házastárs aztán nem fogja sem lenyűgözni, sem elbájolni, sem érdeklődésre késztetni, sem fellelkesíteni, de van egy-két rés a páncélján, és én ismerem ezeket. És megnevettetem. És hiába akart hűvös, flegma csaj maradni, mert már nevet – és én vagyok a sztár. Molly aztán altatja a hajósinast, én meg mesét olvasok a kadétnak, és ha nem alszom bele én is, akkor később még csetelek, levelezek, harcolok a neten – és Molly fagyit eszik a kanapén, és végre pihenhet, és boldog. Elképesztő dolgokat kérdez még félálomban is a kadét, és hetvenedszerre kell megbeszélnünk, hogy mitől haltak ki a dinoszauruszok, és néha észre sem veszem, hogy egy baráti beszélgetés közepén aludtam el.
Az élet kibaszott szórakoztató. Minden kudarcommal, befejezetlen játszmámmal, dühöngésemmel és félelmemmel együtt sem cserélnék senkivel.
Őrjöngő Farkas
