35. hét
El sem hiszem, hogy elérkeztünk már az utolsó hetekhez. Annyira hihetetlen, hogy már pár hét csak, és végre a kezünkben tarthatjuk a babánkat. Annyiszor lejátszódott már a fejemben az első találkozás pillanata, amikor végre meglátjuk őt, megfoghatjuk, megpuszilhatjuk. Nagyon várom már, hogy a kisbabát, akit már hónapok óta szeretünk és várunk, végre tényleg a kezünkben tarthassuk és gyönyörködhessünk benne.
Ami a pocakomat illeti, egyre nagyobb és feszesebb. Eddig viszont sikerült megúsznia csíkok nélkül. Egyedül a csípőmön vettem észre három kisebb csíkot, de őszintén, ott nem is kenegettem annyira hűségesen, mint amennyire kellett volna. Az utóbbi hetekben vettem észre, hogy a lábaim is vastagodtak épp eleget, na, meg, hogy a járásom is kezd egyre inkább viccesebb lenni.
A férjem jókat szokott nevetni azon, amikor egy szobába való belépéskor, először megérkezik egy has, aztán majd érkezem én is egy kis késéssel. Szerencsére a nagy pocakom ellenére sem küzdök derék- vagy hátfájással, inkább csak a lábaim dagadnak nagyon.
Néha tényleg egy kihívás megtalálni az ideális pozíciót ülni vagy feküdni, hol így lesz savam, hol úgy nem kapok elég levegőt. Egyrészt vicces, ahogy a megnövekedett testemmel rengeteget fészkelődőm, hogy aztán két perc múlva újra helyet változtassak, másrészt meg néha kicsit frusztráló tud lenni. Na, de mindezek ellenére szerintem egész jól bírom, remélem az elkövetkezendő hetekben is ez így marad.
A múlt heti orvosi vizsgálat során a doki megállapította, hogy a baba is szépen, egészségesen fejlődik. Szerinte nagyon erős, aktív baba. Tényleg nagyon aktív, rengeteget izeg-mozog. Vicces jelenet volt, mikor az orvos nekifogott az ultrahang vizsgálatnak és megérintette a hasamat, a kicsi egyből le akarta rúgni a kezét onnan.
A jövő hét végén megyünk újra dokihoz, akkor lesz meg a Streptococcus vizsgálat eredménye is. A mostani vizsgálat során kissé nagynak mérte a doki a babát, ezért szeretné megismételni ezt újra, a 36. hét vége felé is.
A kórházi táskám is nagyjából készen áll. Mondjuk igazából ide szinte semmit sem kellene vinni, mert mindent is adnak. De azért én betettem a saját kis hálóingeimet, papucsot, köntöst ezt-azt. Persze ha úgy látom, hogy a kórházi is megfelel, akkor a sajátjaim majd maradnak a táskámban, de azért inkább legyenek ott, mint ne.
Ami a baba cuccait illeti, a héten teljes gőzerővel mosódik minden. Az első adag mosás után pár percig csak álltam a ruhaszárító előtt és néztem a kis apró rugdalózókat, bodykat, zoknikat. Annyira piciknek tűnnek, pedig méret szempontjából messzemenőleg sem a legkisebbek. Hihetetlen, hogy pár hét múlva a kis ruháknak gazdájuk is lesz.
Család, barátok
A hétvégi látogatásról is ejtenék pár szót. Nagyon jól telt, annyi mondanivalója volt mindenkinek, hogy szinte csak beszélgettünk. Persze azért ki is mozdultunk egyik délután egy kicsit, de az idő nagy részében nem győztük átbeszélni a fontosabbnál fontosabb dolgokat.
Miután elbúcsúztunk, eltöprengtem egy kicsit. Nem tudom, kinek milyen volt a gyermekkora, de én úgy nőttem fel, hogy annak ellenére, hogy egyke vagyok, egy elég nagy család, illetve rengeteg családi barát vett körül.
Májustól szeptemberig szinte minden hétvégén több családi baráttal együtt vonultunk ki a zöldbe, a felnőttek sütöttek, beszélgettek. Mi, gyermekek labdáztunk, fogócskáztunk. Néha az apukákat is rávettük és együtt fociztunk nagyokat. Más napokon meg esténként ült össze a tágabb család. Vagy filmesteket tartottak, vagy kártyáztak a felnőttek. Nekünk gyermekeknek is megvolt a magunk szórakozása.
Nem volt meglepő, ha mi gyerekek a nagyszülőknél, unokatestvéreknél, családi barátoknál aludtunk egy-két estét, vagy akár több hetet is szünidőben. Annak ellenére, hogy egyke voltam, teljesen össze voltam nőve több unokatestvéremmel is, akikkel szinte elválaszthatatlanok voltunk.
Utólag visszagondolva annyi szép emlék kötődik az ilyen ,,összeülős” alkalmakhoz. A szüleimet nem állította meg, hogy télen, a nagy hidegben, vagy nyáron, a kánikulában több kilométert is megtegyenek autó nélkül, hogy a családdal, illetve a barátokkal töltsék az estét. Én vagy a szánkóba voltam bebugyolálva, vagy a biciklire felültetve, és már mentünk is.
Nagyon hálás vagyok nekik ezért, hogy egy izgalmas, eseményekkel teli gyermekkort biztosítottak nekem. Amire mindig boldogan és mosolyogva tudok visszagondolni.
A mi gyerekünknek sajnos feleennyire sem lesz része hasonló élményekben. A család és barátok nagy része szétszóródva él a világ különböző pontjain. Akik aránylag közelebb vannak, azoknak is megvannak a mindennapi dolgaik. Komoly összeegyeztetések után lehet csak találkozni, hogy biztos mindenki ráérjen. A mi gyerekünket nem fogja nagy család körbevenni, nem fog hétvégénként egyik, aztán másik unokatestvérénél aludni, nem fog csak úgy átsétálni a szomszédba a nagyszülőkhöz. Nem úgy fog felnőni, hogy a családját, a szülei barátait szinte minden nap lássa.
Nagyon szomorúnak tartom ezt és nagyon sajnálom, hogy csak akkor fog ilyesmiről hallani a gyerekünk, ha mi majd elmeséljük ezt neki.
Zserbó
Zserbó terhesnaplójának előző részeit ide kattintva olvashatod.
