Ma egész nap egy szomorú történet körül jártak a gondolataim. Egy ismerősöm egyetlen, 7 év körüli unokája halálos betegségéről hallottam, és a család elkeseredett küzdelméről. nagyon megrázott és felkavart. És ezen történet kapcsán én is elgondolkoztam. Hogy milyenek vagyunk. Hogy az emberek többsége hajlamos nem értékelni azt, amije van, amíg nem történik valami nagy baj. Hogy az emberek képesek a legapróbb dolgokból is hatalmas drámát csinálni, míg azok, akiknél tényleg nagy baj történik, tudnak örülni a legapróbb dolgoknak is. Hogy meg tudnak változni életek, értékrendek egy pillanat alatt.
Igen, én is, mint oly sok ember, képes vagyok kis dolgokat felfújni. Mert akkor, abban a szituációban azok az apróságok tűnnek a legelviselhetetlenebb dolognak az életben. Aztán hallok valami szörnyű történetet és ezek az én apró hülyeségeim azonnal köddé válnak, jelentéktelenné zsugorodnak és még meg is szépülnek. Mert minden viszonyítás kérdése.
Két kicsi gyermekem van, a nagyobb épp, hogy 3 és fél éves, a kisebbik pedig még kicsi. Ez az élethelyzet sokszor teremt nehezen megoldható szituációkat. Itt van először a téli zimankó kérdése. Télen egyszerűen bele voltam betegedve, ha el kellett indulnom otthonról két pici gyerekkel, egyedül. Kezdődött azzal, hogy egy órába telt, mire mindenkinek összekészítettem a pót-pót-pót ruhákat tartalmazó úticsomagját, etetések, szoptatás, pelenkázások időben jól megszervezett sora, hogy indulásra mindennel elkészüljünk. Aztán következett az öltöztetés, mindenkire 4-5 réteg ruha, de leizzadás-mentesen ám. Az egyik gyerek még épp ülni sem tudott, a másik pedig épp a dac- és hisztikorszak kellős közepén. Mire mindenki útra készen állt, jött egy bokáig érő baba-büfi, vagy egy teli pelenka. És akkor kezdtünk mindent elölről, pelenkázás, öltözés stb. Egy idő után már csak oda mentem egyedül – párom nélkül – a két gyerekkel, ahova nagyon muszáj volt. Ha nem volt muszáj, inkább otthon maradtunk.
Aztán elmúlt a tél, a nagy hideg, jöttek a következő nagy „problémák”. Miért van például az, hogy a nagyobbacska gyerek pont akkor önti ki a kakaót, vagy vár egy kaki utáni popsitörlésre, amikor Anya épp elkezdte szoptatni a Kicsit. Aki ugyebár ordít, ha ezt a műveletet abbahagyjuk. De a Nagy meg épp abban a korban van, amikor mindent „most és azonnal” akar, mert nem ismeri és nem fogadja el a „mindjárt” szót.
Aztán jöttek a következő korszakok, Anyának újabb és újabb fejtörést okozva és egyre nagyobb türelmet igényelve. Ami persze nagyon sokszor elfogyott és olyankor Anya úgy érezte, neki van a legnehezebb dolga a világon. Amikor egyszerre kellene időben két térben lenni, vagy úgy megoldani egy helyzetet, hogy egyik gyerek se érezze azt igazságtalannak.
Amikor a Nagy még kicsi bizonyos helyzetekhez (pl. hogy kiszolgálja magát, ha éhes, ha szomjas, ha nagydolga van), vagy a Kicsi igényel extra figyelmet élettani sajátosságai miatt (pl. fogzás, mindenre felmászás, mindennek a szájba vétele stb.). Így telnek a hetek, s a hónapok, s anya időnként elfárad és durcás, hogy magára nem jut ideje (na, nem fodrászra, meg kozmetikusra gondolok, ugyan már!! Mi az??? Pusztán egy nyugodt, gyerekvisítás nélküli forró fürdőre, egy újság csendben történő átlapozására, vagy pusztán egy fülelés-mentes és a gyerekek miatti aggódástól mentes vécézésre gondolok.)
És ezen oltári nagy „problémáim” miatti panaszkodások sora után ma borzasztóan elszégyelltem magamat. Mikor arról hallottam a szomorú történetet, hogy az ismerősöm egyetlen unokája milyen menthetetlen állapotban van és él úgy (pontosabban csak vegetál), hogy se járni, se beszélni nem tud, és egyre romlik az állapota… a szívem szakadt meg, ahogy hallgattam a szavakat, mondatokat!
És azóta csak az jár a fejemben, hogy istenem, milyen szerencsés vagyok, hogy nekem csak annyi problémám van jelenleg a gyerekeimmel, hogy egyik zsiványabb, mint a másik, és egyik szófogadatlanabb és akaratosabb a másiknál. Hogy hálát adhatok az égnek, hogy az én legnagyobb problémám az volt eddig, hogy egy-egy fogzás miatt egyik vagy másik gyerek átordította az éjszakát.
Hogy milyen véletlenen múlik csak, hogy a Sors (vagy ki hogy nevezze az általa hitt feljebbvalót) kinek mit oszt. Kinek oszt egészséget, kinek nem, kinek rövidebb, kinek hosszabb ideig. Hogy azok, akiknek mindenük megvan (egészség, boldogság, család, stb.) felfogják-e vajon igazán, hogy mekkora kincs van a birtokukban? Pedig fel kellene fognunk és értékelnünk kellene. Össze kellene tennünk a kezünket és hálát kellene rebegnünk. Ehelyett csak vitatkozunk, veszekszünk, türelmetlenkedünk és nemcsak, hogy az apró, de még a nagy dolgokat sem értékeljük….
Aztán este, ahogy a gyerekeim szétrámolták a lefekvés előtt utoljára, huszadjára nagyjából rendberakott szobájukat és magukra öntötték a fogmosóvizet – amikért máskor Anya rettentő mérges szokott lenni – ma csak néztem őket csendben és meghatódva, és az járt az eszemben, hogy én milyen szerencsés ember vagyok velük… miközben valahol az a kisfiú épp az életéért küzd.
Lepke
