Ha kutyánk nincs is, van helyette kis droidkutty. Legalábbis ahogy PiciLány tapizik ide-oda, az nekem pont arra hasonlít. Komótosan, merev mozdulatokkal halad előre. Nagyon cuki. És nagyon boldog ettől az új tudástól. Kicsit nyugisabb is vele az élet, mert lefoglalja magát. Nekem elég a szemem csücskéből nézni, ahogy molyol valamivel. Közben tudok tevékenykedni. Élvezem ezt a rövid időszakot, amíg rá nem jön hogyan nyílik a szekrényajtó meg a fiók. 

Újra megerősítést nyert, hogy a leggagyibb játékok a legszuperebbek! Ilyen a Csont, a Selypitütü és a Cicalabda. Ez persze mind hivatalos babajáték, csakhát rajtuk ragadtak ezek a vicces nevek. Nem véletlenül. A szalag is örök kedvenc. Egy semmi. Fakarikára kötöttem a szivárvány színeiben. Ez minden gyerekem nagy kedvence volt. 

KicsiLány szakvéleménye elkészült. Juhééé. Ezt addig éreztem, amíg nem kezdtem elolvasni. Mindig nagyon nehéz oldalakon át szembesülni, hogy mi a baj a gyerekeddel. Soha semmi újat nem ír, de azért így összeszedetten, szakszavakkal megspékelve eléggé tud fájni. Pedig a gyerek semmivel se lett másabb, mint eddig volt, mégis ilyenkor megzuhanok és jön a "De miért????" meg a "Mit rontottam el?" Hogy miért? Mert neki ez az életútja. Nekem meg az, hogy támogassam és elfogadjam. Előző életemben biztosan egy rettenetesen ítélkező gonosz ember lehettem, hogy ennyi elfogadnivaló gyerekem van.

A lényeg az, hogy KicsiLányt a suliban levédtem. Már nem foghatják rám, a hanyag anyára a hiányosságokat és végre hivatalosan is elvárhatom, hogy ne írogassák már neki, hogy "írjál szebben" meg "figyelj jobban". Ha megkapja a plusz időt és az egyszerűbb feladatot, nem is lesz ilyen gondja. Mert ő nagyon akar. Sosem csak odaveti a megoldást.

A pszichológussal már pénteken tudtunk is dumálni. Szuper! Itt nyilván nem volt világmegváltás, csak meg akarta ismerni némileg KicsiFiú családi hátterét, a problémánkat és valami képet alkotni a gyerekről. Izgatottan várjuk, hogy ő mit tapasztal majd az osztálylátogatáson, a tanári konzultáción és a KicsiFiúval töltött órában. 

Szerintem egészen normális mozaikcsalád képét tudtuk felvázolni. 

Látszott az is, hogy Kedvesnek is nagy befolyása van a családban. 

Fontos neki, hogy a gyerekkel foglalkozók is tudják, hogy ő nem csak egy dísz, hanem ismeri a gyerekeket és ki is áll értük, amikor kell. 

Gondolom majd kiderül, hogy mindez miként csapódott le, hogy mennyire vagyunk normálisak. 

Semennyire... hehehe. 

Erről a témáról már rég írtam. Még mindig nem mondanám, hogy Kedves óriási különbségeket tenne gyerek és gyerek között. Persze PiciLányt szétpuszilgatja, a többieket meg nem. De nem is hiszem, hogy hagynák. Most már. Míg kisebbek voltak ez is volt egy kicsit. Most ölelések vannak. Az nyilván látszik, hogy más a kapcsolódás. Egészen pontosan az, hogy a fincikor kimaradt velük. Ez a kamaszok esetében a legnyilvánvalóbb.

Ugye van a mondás, hogy az első 10 év azért van, hogy megszeresd annyira, hogy a következő tízben ne akard kinyírni, hanem valahol a kisagyad mélyén derengjen, hogy ez a pofátlan, kihaénnem, leisszarom morcgombóc egykoron egy szerethető kedves kisgyermek volt, akinek te voltál az isten. Most viszont az ördögnél is aljasabbnak gondol. Nem sokat számít, hogy édes vagy-e vagy mostoha. Annyit, hogy az ő kisagyában is dereng valami. Hogy meséltél esténként, énekeltél és tudtad melyik a kedvenc dala, türelmesen magyaráztad neki az életet, lökted a hintában naphosszat és ölelted a végtelenségig. 

Ha kimarad ez az első 10 év, akkor sokkal nehezebb a kamaszkort átvészelni kamasznak és felnőttnek egyaránt. A kamasz egy utálat tárgyának érzi magát, mert szólni mersz, hogy a táskája az út közepén hever, vagy az asztalon hagyta a kajamaradékos tányérját. Te pedig nehezen találod a szerethető pontokat a  jóvanna, a majdmegcsinálom, és a haggggyatokmááár között.

NagyFiú és Kedves természete ég és föld. Míg NagyFiú felnéz a hegyre, és már vissza is fordul, mert azt mondják "Ááá, ez túl magas!", addig Kedves, még ha bizonytalan is volt, tutira nekivág, hogy megmutassa, képes rá. Ebből a hozzáállásbeli különbözőségből vannak nézeteltérések. Illetve őt tényleg csak flegma kamasznak ismerte. Cuki érzelemgombócnak nem. 

Ettől függetlenül próbálják egymást elismerni amiben lehet és tisztelni amiért kijár. Kedves abszolút ez a fajta ember. Ha hülye vagy, akkor azt meg is mondja, de ha jár a pacsi, akkor azt is megkapod. Néha látom NagyFiúban ezek lecsapódását.

NagyLánnyal volt pár jó év. Nála tavasszal, a hormonbomba felrobbanásakor jött a mélyrepülés. Addig volt macskázás mindkettőjük irányából. 

Bár Kedvesnek nagyon is fontos, hogy jól csinálja ezt a gyereknevelősdit, igazán nem hatja meg, hogy most perpill ő a gonosz mostoha. A gyerek érdeke ezt diktálja. Majd ha felnő, belátja. 

Az a helyzet, hogy ebben igaza van. Könnyebb hideg fejjel egy nehéz szitu, ahol a józan észt nem próbálja kikezdeni a szülői szív. Itt jön az előnye annak, hogy nincs az a mélyről jövő érzelmi kapocs, ami egy vérszerinti szülő esetében azért megvan.

Szóval alapvetően egy higgadt, szigorú, de igazságos szülő. A kamaszpanaszt viszont nem tudja átérezni. Az nekem megy jól. 

Simán tudom érezni a régi dacomat vagy dühömet egy helyzetbe belegondolva, visszaemlékzve. Így egészítjük ki egymást. Ő jól reagál én meg elmagyarázom a viselkedés mögött rejlő érzelmeket, gondolatokat. Ezek viszont akadályoznak abban, hogy következetes tudjak lenni. 

Ezeken a pontokon vannak köztünk a gyereknevelési viták.

A kisebbekkel szorosabb a kapcsolat. Koruknál fogva is sokkal több időt töltenek együtt. A kamaszok már nem nagyon jönnek velünk sehová. NagyLány még tavaly jött, de idén kb esélytelen. Viszont kezd kibújni a macibarlangból. 

Persze csak nekem. Lehet vele dumálni, ami azért eddig cseppet sem volt jellemző dolog. Egész komoly témákat tudtunk feszegetni mostanában, mint pasik és szex vagy a másság. Ezek ugyan nem aktuális témák, de hamarosan lesznek. Addigra le is ülepedik benne.

A héten nekem is jutott egy kis kamasz élmény egy kávézás keretei közé szorítva. Barátnőztem egyet, pont azzal, akivel a kamaszkori összest végigcsináltuk. A nagyoknak szoktam szemezgetni ezekből a sztorikból, hogy lássák én sem voltam más. Vagy éppen tanuljanak a hülyeségből. 

És ehhez képest barinő meg én is, halál normális felnőttnek lettünk. Még ha nem is átlagosak... De átlagosnak lenni a mi családunkban esélytelen, de nem is cél.

Nanta