Hosszú lesz a történetem, csak jelzem azoknak, akik csupán egy gyors kávé mellé szánják. Ha csupán egyetlen olvasó erőt merít belőle, már nem írtam le hiába.
2014 tavaszán kezdődik a történetem, amikor három év ismeretség után összeházasodtunk a párommal. Sajnos én csak 32 évesen jutottam odáig, hogy gyermeket szeretnék. Egészen addig ez a vágy nem jelentkezett nálam. Későn érek, de ez van. Körülbelül egy évig próbálkoztunk, de nem tudtam teherbe esni. Miután a ciklusom óraműhöz hasonlóan működött, biztos voltam abban, hogy termékeny vagyok. Nőies az alkatom, férjem pedig nagyon férfias, biztos voltam benne, hogy ahogy elhagyom a fogamzásgátlót, azonnal terhes leszek. A körzeti orvos ajánlott egy nőgyógyászt, nála is voltam a „nagy projekt” előtt. Laborvizsgálatot nem kért, fizikálisan pedig mindent rendben talált.
Már letettem a dologról magamban, abbahagytam a magzatvédőt is, amikor osztálytalálkozóra hívtak. Ott is szóba került a téma, keseregtem, hogy sajnos nincs gyermekem. Közben észleltem néhány napja, hogy késik, és másnap reggel pozitívat teszteltem. Volt nagy öröm! Férjemnek szóltam, és legnagyobb meglepetésemre azt mondta, hogy legyünk biztosak előbb, aztán tud örülni. Ez nem esett jól. Én kis naiv rögtön másnap kértem is időpontot nőgyógyászhoz. Természetesen semmit sem látott.
Következő találkozásnál is csak üres petezsák volt. Azt mondta, a következőnél biztosan lesz szívhang. Erre a vizsgálatra már elkísért a párom is. Sajnos nem volt szívhang. Le voltunk sújtva. Párom is. A dolgot egy nagyobb lelki megrázkódtatás előzte meg. Anyukám kórházba került. Ültem bent az ágya szélén, és azon gondolkoztam, mondjam-e neki, hogy jön az újabb unoka. Nem mondtam, mert még bőven a 12. hét előtt jártunk. Nem sokkal utána pedig közölték velem, hogy sajnos nincs is szívhang. Meg kell szakítani a terhességet.
A műtéten átestem 2015. november 20-án, anyukám pedig szerencsére látszólag felépült, hazatérhetett. Én viszont nem hagytam annyiban, ragaszkodtam a kivizsgálásokhoz. Sikerült találnom egy nőgyógyász-endokrinológust. Arra ugyanis hamar rájöttem, hogy a nőgyógyászokkal sokra nem megyek. Küldtek terheléses cukorra, az eredmények alapján nem vagyok inzulinrezisztens, de eltérnek az értékek a normálistól. Küldtek dietetikushoz is. Diabéteszes diétát javasolt, de szerencsére a kalóriát nem kellett figyelnem, csak számolnom a szénhidrátbevitelt. Rohamtempóban olvadtak le rólam a kilók, bár egyébként sem voltam túlsúlyos. Férjem megelégelte a dolgot, mert attól félt, hogy elfogyok. Az említett nőgyógyász-endokrinológus laborvizsgálatokra küldött, többek között AMH-t is néztek. Gyakorlatilag az összes értékem olyan volt, mint egy menopauzán áteső nőnek. Azt mondta, hogy spontán fogamzásra nagyon kicsi az esély, érdemes lenne felkeresni egy meddőségi centrumot. Illetve ezzel egy időben életem párját is meg kellene vizsgálni. Neki ugyan van egy nagykorú fia, de azóta eltelt néhány év.
El is cipeltem páromat egy andrológushoz, nála minden rendben volt. A véremben a D-vitamin szintje is a béka hátsója alatt volt, tehát azonnal extra nagy adagot írt fel. Közben anyukám 2016. május 30-án elhunyt. Halálán volt szegény, én meg nem csupán attól szenvedtem, hogy hamarosan elveszítem, hanem attól is, hogy a fránya menzeszem is éppen akkor jött meg, de nagyon fájt is. Anyukám elvesztése már mindennek a teteje volt. Utáltam a világot. A munkahelyemen is egyre több embernek szóltam be, nem tartottam magamban a véleményemet. Férjem nagy nehezen rábeszélt arra, hogy hagyjam abba ezt a szerinte felesleges diétát, menjünk el nyaralni.
Közben júniusban hiába vártam a menzeszt, nem jött, terhességi teszt negatív. A nyári uborkaszezonban hiába akartam visszamenni a már említett nőgyógyász-endokrinológushoz, szabin volt. Felkerestem egy másikat. Megvizsgált, terhességre utaló jelet nem talált. Javaslatára hetente teszteltem. Ciklus júliusban se jelentkezett. A nyaralás jót tett. Kicsit visszazökkentem a normál életembe. Abbahagytam a diétát, a kilók a legnagyobb megdöbbenésemre nem jöttek vissza. Tehát ún. „jojó-effektus” nélkül megszabadultam tőlük. Elmentem én is egy meddőségkezelésben jártas orvoshoz. Javasolta, hogy ciklus 3-5. napján jelentkezzem vérvételre, abból tud majd kiindulni. Tehát vártam szorgalmasan a ciklust. Nem jelentkezett. Mondtam is a páromnak, hogy klimaxolok 34 évesen, bár egyéb tünetem nem volt, ami erre utalt volna. Ő biztos volt abban, hogy teherbe tudok esni. Hiába mutogattam neki a laboreredményeket, nem érdekelte.
Aztán egy szép reggel 2016. augusztus elején újra két csíkot láttam a teszten. Szerintem mindenkinek megvan a csöpögős filmekből a jelenet, amikor a nők sírnak a teszttel a kezükben. Én örömömben csupán néhány könnycseppet morzsoltam el, és megfogadtam, csak akkor mondom el páromnak, ha biztos leszek ebben. Látta, hogy milyen lelkiállapotban vagyok még mindig, ezért augusztus 20-a körül kivettünk néhány nap szabit, hogy egy mini-wellness üdüléssel lezárjuk a nyarat. Munkahelyemen nem volt gond, főnököm látta, hogy anyukám halála után nem jöttem rendbe, elengedett szabira. Közben én meg tartogattam édes kis titkomat. Pechemre akkor hívtak fel a klinikáról az orvosi vizsgálat miatt, amikor sehová se tudtam elhúzódni a párom elől. Miután így „lebuktam” csak annyit kérdezett: „Mégis mikor akartad elárulni? Amikor a hasadon libikókázol mellettem az ágyban?”. Tehát boldognak kellett volna lennem, de engem állandó kétségek mardostak, vajon minden rendben van a magzattal?
Lányom szépen fejlődni kezdett. Egyetlen dolog zavart, hogy nem tudtuk, mennyi idős a magzat. Általában az előző ciklushoz nézik a korát, de az nekem május végén volt. Egész terhesgondozás alatt ez az egy kellemetlenség volt, hogy ezt mindig magyarázgathattam minden ultrahang előtt. Miután valahogy számolni kellett, így az első vizsgálatkor az embrió mérete alapján határozták meg a terhességi hetet, és utána mindent ehhez számoltak. Gombhoz a kabátot… A terminus április 20-a volt. Később látni fogjátok, hogy ez tévedés volt, de senkit sem hibáztatok.
Közben megtaláltam azt az orvost, akinél szülni szerettem volna. Így a terhesgondozást az említett nőgyógyász-endokrinológusnál kezdtem, de a választott szülészorvosomnál fejeztem be. A 33. héten már olyan nagynak látta a babát, hogy le is állított a magzatvédőről, illetve hörgőtágítót írt fel. A méhszáj teljesen zárt volt. Olyan érettnek látta a magzatot, hogy szerinte március végén indítanunk kell, különben nem tudom megszülni. De az elkövetkező két hétben pihenjek, nehogy meginduljon a szülés. Azt mondta, hogy 35. héten találkozunk már a kórházban, a megbeszélt időpontban vár ctg-re. Ez az időpont 2017. március 14-e volt. 13-án laborra mentem, illetve szemészhez, hogy kiállítson egy papírt arról, hogy szülhetek hüvelyi úton annak ellenére, hogy rövidlátó vagyok.
14-én reggel láttam, hogy e-mail útján küldték a laboreredményeket. Otthoni nyomtatónkkal futottam néhány kört, mire sikerült kinyomtatnom. Beletettem a terhes kiskönyvembe. Beáztattam a kései ebédre szánt babot, siettem 11-re az első ctg időpontra. Férjem minden olyan vizsgálatra elkísért korábban, ahol látható volt a kicsi, vagy akár csak a szívét hallhattuk. Erre sajnos nem tudott jönni, azt mondta, el kell mennie egy oktatásra, különben pont akkor fogják berángatni, amikorra várjuk a babát. Így egyedül mentem be a vizsgálatra. Tömtem magamba a csokit, hogy élénk legyen a baba. Éreztem is a mozgását. Hasamra tették a pántot.
Gyanús volt, hogy a nővér nehezen találta meg a szívhangot. Bejött a választott orvosom, leült, szinte régi ismerősként váltottunk pár szót, mutattam neki a laboreredményeket. Problémamentes volt a terhesség, 12 kilót híztam csak, mindketten azt hittük, könnyű menet lesz, ez pedig habkönnyű vizsgálat. Aztán felugrott, és nézte a papírcsíkot. Azt mondta, baj van. Elégtelen a szívhang, kóros és beszűkült oszcilláció. A kórházban maradok, 24 órás ctg-re tesznek. Aztán ultrahangon is megvizsgált. Méhszáj zárt, baba biztosan 2,5 kg felett van, most császározunk!
Azt hangoztatta, hogy nem akar börtönbe kerülni, nem enged haza, azonnal műtenek. Hívta a műtőt, én közben a férjemet, aki először nyilván azt hitte, hogy megbolondultam. Én azonban rövidre zártam a beszélgetést:
„Gyere azonnal! Császár lesz.”
Majd letettem.
Előkészítettek, bekísértek lábon a műtőbe. Megkaptam az injekciót a gerincembe. Közben férjem is megérkezett. 13 óra után néhány perccel rám tették a lányomat. 2870 grammos, 53 centis boldogságcsomagocska.
Elkezdődött a közös életünk.
Hálás vagyok választott orvosomnak. Fenyegető magzati asphyxia miatt császározott. Ha később megyek ctg-re… Nem tudom, akkor mi lett volna. Semmiképpen sem tudtam volna természetes úton világra hozni, mert rövid volt a köldökzsinór. Vélhetően ez okozta a ctg anomáliát is. Ki sejthette előre, hogy egy gondozott, problémamentes terhesség ennyi hibafaktort rejt magában? Költői kérdés, a választ szerintem senki se tudja.
Első alkalommal, amikor megvizsgált, kérdezte, hogy miómát sose találtak nálam? Nem. Több orvosnál is jártam, de nem. Kiderült, hogy a méhem tele volt vele, ezért is küzdöttek, hogy visszamasszírozzák a helyére. Atonia is fellépett a császározás során. Örülök, hogy ott szültem, ahol. Bevallom, ez egy magánintézmény. Családi tragédia miatt (nővérem fia 10 naposan meghalt késleltetve indított szülés miatt) megfogadtam, csak magánklinikán szülök. Kérem, hogy aki ezt felrója nekem, ne is írjon inkább hozzászólást. Nem vagyok krőzus, én erre az egészre évek óta spóroltam.
Utólag egy dolgot csináltam volna másképp. Nem vártam volna egy évet a rendes kivizsgálásokkal. Ha valaki tanácsot kérne tőlem, ezt az egy dolgot tudnám neki javasolni. Remélem, tudtam segíteni néhány olvasónak.
Sissi 82
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?
