Most nem egy művet ajánlok az olvasók figyelmébe, hanem egy egész embert. Azaz költőt. Dsida Jenő 1907-ben született Szatmárnémetiben, itt kezdte el a tanulmányait is. Benedek Elek felfedezettje, ő biztosította neki 1923 és 1927 között a rendszeres publikálási lehetőséget is a Cimborában. Beiratkozott a jogi karra, azonban a tanulmányait nem fejezte be. 1937-ben megnősült, egy évvel később meghűlt, és gyerekkora óta tartó gyógyíthatatlan szívbetegsége következtében meg is halt. A kortársak visszaemlékezései szerint nem hódolt ugyan a „kávéházi életformának”, de mivel tudta, hogy betegsége miatt nem él sokáig, így nem is kímélte magát túlságosan. Egyik legismertebb fényképe az „erdélyi magyar gentleman” benyomását kelti: gondosan megkötött nyakkendő, a fekete szegélyű szürke kalaphoz szürke zakó dukál, a testtartása nyugalmat áraszt.
Dsidát gyakorlatilag lehetetlen bármiféle kategóriába besorolni. Nem volt forradalmi költő, pátosszal teli sorokat író hősszerelmes, nem kívánt váteszként irányt mutatni a tömegeknek, nem volt kiemelkedő történelmi személyiség. Kisköltő. Így egybe. Az apróságok, magánélmények költője. Ha az ember Dsidát olvas, azt nem a megvilágosodás vagy a forradalmi láz kedvéért teszi, hanem a gyönyörűségért, a versformák lüktetésének élvezetéért. Nagy hatással voltak rá a Nyugatosok (főleg Kosztolányi), de ő maga nem volt az.
Nem volt a népet ostorozó Ady Endre, de megírta a Psalmus Hungaricust (amit Romániában 1989 előtt tilos volt elszavalni, sokáig legépelve terjesztették). Nem volt Pilinszky János, aki „költő volt és katolikus”, de a Nagycsütörtök (és a többi, „könnyedebb” verse) jelzik a misztikummal való kapcsolatát. A misztikum és a szerelem sokszor együttesen jelenik meg nála. Legismertebb (és játékosan szókimondó) szerelmes versei az ún. Viola-ciklusba tartoznak. Igazi poeta doctus (tudós, a hagyományokat követő költő), a kortársak szerint folyékonyan beszélt latinul. Több műfordítást is készített: románból (Mihai Eminescu versei közül sokat lefordított magyarra), franciából (Baudelaire), németből (Goethe, Schiller, Trakl), latinból (Catullus, Propertius). A Román Királyi Alapítvány 1937-ben felkérte Eminescu összes versének lefordítására, ezt azonban korai halála megakadályozta.
Végül pedig két személyes kedvenccel (és sokak számára nem ismeretlen verssel) ajánlanám azt a Dsidát a türelmes olvasók figyelmébe, aki azóta az Angyalok citeráján játszik.
Sírfelirat
Megtettem mindent, amit megtehettem,
kinek tartoztam, mindent megfizettem.
Elengedem mindenki tartozását,
felejtsd el arcom romló földi mását.
1935. július 9.
Hatodik parancsolat
Addig nézz csurdé angyalokra
és addig nyalj szerelmi mézet,
amíg fekete fátyolával
be nem borít a bal enyészet,
örülj, örülj az ifjúságnak,
örülj, örülj az ifjú nőnek,
akinek csókjai nyomán
minden friss sarjak újra nőnek,
mint fű nyomán a friss esőnek, -
úgy zeng a szerelem szava,
mintha ezüst csengettyüt rázna, -
ki szeret, sohasem gonosz,
ki szívből csókol, nem parázna.
(De jól ügyelj: ha bűnnek nézed,
bűn is az, amire törekszel, -
ha gonoszat vélsz tudni arról,
hogy asszony karjaiban fekszel,
bizony gonoszat is cselekszel.)
