25. hét
„Nyár van, nyár! Röpke lepke száll virágra, zümmög száz bogár.”
Bizony, beköszöntött a nyár, nekem pedig egész héten ez a kis kánon járt az eszemben. Már nagyon vártam, hogy eljöjjön az igazi jó idő, amikor már kardigánon sem kell gondolkodnom. Hogy ne kelljen annyi réteg ruhát adni a lányomra, és ne kelljen magammal cipelnem a játszótérre minden rétegből még plusz egyet, hogyha gyorsan át kell cserélni bármit, akkor se kelljen felcaplatnunk a 4. emeletre.
Végre a gyümölcsszezon is beköszöntött, bár az már apukám eprével múlt héten elkezdődött. Imádom, amikor végre érnek a gyümölcsök, leszedhetjük őket, eltehetjük őket lekvárnak, szörpnek, gyümölcslének, befőttnek, (a férfiak cefrének), vagy süteményt készítünk belőlük, vagy egyszerűen csak jól belakmározunk. Sikerült is a hétvégén elraknom egy adag eperlekvárt három kiló eperből, jövő héten pedig a cigánymeggy, illetve a cseresznye egy része vár ránk.
Csakhogy mivel jár még a nyár? Ha nem figyelek oda, akkor enyhe boka-megdagadással. Mivel az első terhességem vége télre esett, ott tényleg csak az utolsó hetekben kellett erre figyelnem. Most viszont megdöbbenve tapasztaltam egyik nap munka után a játszón, hogy hát, ezt bizony karcsú bokának nem nagyon lehet nevezni. Azóta igyekszem figyelni rá, amint lehet, kicsit felrakom a lábam (most épp a munkahelyen is próbálom kitalálni, hogyan lenne jó), így sikerült elkerülnöm a további dagadást.
A héten megvolt az első ovis szülői értekezlet is, Hajni abba az oviba és abba a csoportba került, ahova szerettük volna. Ez a csoport már tavaly indult „mini-csoportként”, olyan gyerekekkel, akik akkor még nem töltötték be, vagy éppen csak betöltötték a 3. évet. Hozzájuk kerülünk be 7 másik gyerekkel együtt, akik szintén azonos korosztály, így elvileg mindenki egyszerre fogja majd 3 év múlva elkezdeni a sulit (nyilván abban az esetben, ha mindenkit 6 évesen elküldenek). Három kispajtása is lesz Hajninak, úgyhogy nem féltem a beszoktatástól, de elővigyázatosságból kértem, hogy az első körben kezdhessük meg, így augusztus 28-án reggel 9-re megyünk először. Ennek most örülök, mert egy kicsit aggódtam, hogy mi van, ha később kezd, és esetleg a beszoktatás belecsúszik a kistesó születésébe. Talán négy héttel a szülés előtt (úgy, hogy az elsőt a 42. héten szültem) még belefér a dolog.
Voltam nőgyógyásznál is a szokásos ellenőrző körön, továbbra is minden rendben, teljesen zárt vagyok, vérkép, cukor teljesen rendben van (éhgyomri cukor bőven alsó tartományban), és mivel kérdésem se volt, elég hamar végeztem nála. Jövő héten lesz a védőnői köröm, 16-ára pedig bejelentkeztünk 4D-s babamozira, remélem, akkor végre kiderül, hogy a kistesó fiú-e vagy lány, és akkor végre ráállunk a nevekre. Merthogy az még nincs. Bár a lányom kijelentette, ha fiú lesz, Gergőnek fogják hívni, ha lány, Sárinak, de azért még mi is meghányjuk-vetjük a kérdést.
A háromnapos hétvége egyébként kifejezetten jól jött nekünk, férjemmel együtt kicsit zombi-üzemmódba váltottunk, a lányomat meg egy éjszakára lepasszoltuk anyósomnak, legalább volt egy nyugis reggelünk. Hétfőn elmentünk strandolni egy közeli tópartra, az árnyékban nagyon kellemes volt a levegő, a sekély vizet pedig az elmúlt hét elég jól felmelegítette (én hidegebbre számítottam), lányunk pedig nagyon-nagyon élvezte a vízben való lubickolást. Jól ki is fáradt benne, így este lefekvésnél sem húzta nagyon az időt. Éppen az esti mesét mondtam neki, amikor belépett a férjem is a szobába, és én megjegyeztem neki, hogy most éppen nagyon rúgja a kicsi a húgyhólyagomat, ügyes, hogy megtalálta. Erre ő rám nézett, és mosolyogva megjegyezte: „Te már kétgyerekes anyuka vagy, nem igaz?”
Ezen elgondolkodtam. És rájöttem, hogy igen, szép lassan kétgyerekes anyának is érzem magam. Tudom, hogy még nagyon sok kimenetele lehet a dolognak, de ahogy telnek a napok-hetek, ahogy egyre jobban érzem a mocorgást, sőt, lassan a ritmusát is megismerem, illetve néhány szokását (kifejezetten utálja, ha a bal oldalamon fekszem), ezt a hasamban lakó kis magzatot is egyre inkább a sajátomnak érzem. Mármint úgy, hogy igen, ő is a gyerekem, és lassan ugyanolyan gyerekem lesz, mint a körülöttem ugráló és hozzám bújó lányom. Én már itt tartok. De tudom, hogy a férjem még nem. Az első terhességnél még nagyon furcsa volt számomra, hogy ő nem képes azt az eufóriát érezni, amit én időnként, hogy az a pár alkalom, amikor érezte a gyerek rúgását, neki nem jelentett akkora extázist, mint azt én vártam volna. Ez nem azt jelenti, hogy ő ne várta volna, ne akarta volna, de nála akkor kezdődött el a folyamat, az apaság, amikor a műtő előterében az ő kezébe adták oda a csecsemősök először a lányunkat. És most is így van. Talán kicsit több türelme van hozzám, mert egyszer már látta, hogy milyen nehéz lesz a vége nekem, igyekszik segíteni, amikor látja, hogy elfáradok, és nagyon örül, hogy érkezik az újabb gyerkőc, de amíg meg nem születik, addig ő nem tudja azt érezni, hogy az apja lenne neki. Ellentétben velem, aki a nap 24 órájában hordozza magában a gyermeket, és minden órában, amikor éppen nem érzi a mocorgást, azonnal aggódni kezd, hogy valami gond van esetleg. És tudom, hogy sok van még vissza, de már várom, hogy végre kezembe foghassam és magam is megláthassam, ki is az a jövevény, aki egyelőre a húgyhólyagomon tapos.
Gitta
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?
