Az én sztorim nem nagy durranás, de talán tanulságos lehet. Annak, aki gyereket szeretne, és annak, aki (még) nem. Családmesét mondok, olyan igazi 21. századit. Sok-sok évvel ezelőtt történt, hogy beleszerettem egy lányba. Azt hiszem, ő is szeretett engem. Boldog voltam, és a boldog ember bolond dolgokat tesz: megkértem a kezét. Mindketten harmincévesek voltunk. Már együtt éltünk egy éve. Szóval nagy volt a boldogság, pár hónap jegyesség után össze is házasodtunk. Én már akkor szerettem volna gyereket, ő azt mondta, még várjunk. Vártunk egy évet. Ő még akkor sem akart hozzáfogni, de figyelmeztettem, hogy kettőnk közül őt sürgeti az idő. Így hát belement.
Fél évbe telt, mire terhes lett. Én nagyon örültem neki, ő kevésbé. Azt mondogatta, hogy ő még várt volna, de én annyira akartam, hogy belement, de már bánja. A terhességet nem túl jól viselte. Aggódott a súlya miatt, a bőre miatt, a haja miatt, a csontjai miatt. Minden miatt, kivéve a babát. A szüléstől nagyon félt, végül a "programcsászár" mellett döntött. Kisfiunk született. Gyönyörű, egészséges, fekete hajú kis csoda. A feleségem nem akarta szoptatni, mert féltette a mellét. Tápszert kapott a kicsi. Az első időktől kezdve én fürdettem, etettem és keltem hozzá éjjel. Hogy ezt megtehessem, két hónap fizetés nélküli szabadságra mentem. Amikor a két hónap letelt, az édesanyám költözött hozzánk segíteni, mert a feleségem azt mondta, nem bírja majd egyedül, és félt a bezártságtól is. Hetente két-három alkalommal eljárt a barátaival moziba, kávézni, vagy nem is tudom, hova.
Közben egyre többször vágta a fejemhez, hogy én akartam a gyereket, most meg a nyakába varrom. Pedig igyekeztem nagyon, hogy megkönnyítsem a dolgát. Az első másfél évet valahogy túléltük mindhárman. Aztán jött az igény, hogy a nejem vissza akar menni dolgozni, adjuk bölcsibe a kicsit. Meglepődtem, bár utólag nem is tudom, miért. Belementem, egy magánbölcsibe került, mert máshol nem vállalták. Elvégre nem töltötte még be a kettőt sem. Reggel én vittem bölcsibe, délután mentem érte. Sajgott a szívem, hogy ilyen korán idegenek kezére kell adnom őt.
Amikor a fiam kétéves lett, már egyáltalán nem kötődött az anyjához. Olyan volt őket együtt látni, mintha a szomszédra bíztam volna a gyereket. Közben a feleségem és én is eltávolodtunk egymástól. Szerinte éket vert közénk a kicsi. Végül jött egy új kolléga a munkahelyére, és mi elváltunk. Ennek már három éve. A kicsi velem maradt, és ezen senki sem csodálkozott a családban. Az elmúlt három évben a fiam összesen kb. hatszor találkozott az anyjával. Nem állítom, hogy egy szemernyit sem hiányzik neki, de nem sír utána. Ő az én Nagyfiam, és büszke vagyok minden porcikájára és lélegzetvételére. Szeretem, és semmiért nem adnám az együtt töltött időt, de most már belátom, hogy mekkora ökör voltam, még a kezdetek kezdetén.
Nem kellett volna erőltetni a gyerekvállalást. Azt hittem, hogy a feleségemnek csak egy kis lökés kell, vagy a hormonok miatt majd akarni fogja, ha már terhes. És hogy szeretni fogja, amikor megszületik, mert a természet így kódolta a nőket. De erre nem alapozhatja az ember a saját, és a gyereke jövőjét. Sajnálom, hogy a fiamnak miattam kell csonka családban felnőnie. Amikor azt hallom tőle, hogy "szeretlek, apu", sokszor gondolom, hogy meg sem érdemlem. Egy nőből nem lesz anya, csak azért, mert teherbe esik és szül. Ha valaki nem akar gyereket, ne vállalja be a párja kedvéért, mert egyszerre három életről dönt, és ez túl nagy felelősség ahhoz, hogy csak egy vállrándítással elintézzük: majd lesz valami.
Ferenc
