Kipattan a szemem, éberen pislogok a sötétben, ránézek az óra kijelzőjére, hajnali 4 óra 11 perc van. Na, akkor 3-2-1-start, igen: „Mamiiiii” Tudtam, hogy hívni fog, pedig már másfél éves, csak nagyon ritkán ébred éjjelente. Talán ha két-háromhetente.
Ilyenkor átmegyek hozzá, kiveszem, megölelem, megkeresem az alvós cicát, megpuszilom, megsimizem, visszateszem. Fel sem ébred igazán, alszunk reggelig tovább. Mielőtt visszaalszom, végigfut az agyamon, hogy honnan tudom a sírás előtt tizenöt másodperccel, hogy sírni fog? Mitől ébredek fel előtte, hogy éberen keljek hozzá? Mindig. Kivétel nélkül így van ez, mióta megszületett.
Mielőtt anya lettem, nagyon sok mindenről gondoltam azt, hogy városi legenda, magukat igazoló, bizonytalan ősanyák találják ki. Mert ugye semmi ráció nincsen benne, és nekem a logika, a tevőleges megoldások jelentenek mindent. Nem kell a lelki részét túlmisztifikálni.
Pontosan tudtam, hogy hogyan kell gyereket nevelni! Pontosan láttam mindenki hibáját és azt is, hogy hogyan rontotta el. De a legjobban az anyaság „ösztönösségével” bírtak kiakasztani! A társadalmi nyomásban, a szokásokban és a divatos trendekben láttam az okát annak, hogy a nők átverik a többi nőt. Ez is szerep, ez is feladat, meg kell oldani és kész! A saját anyám is biztos volt benne, hogy poroszos anya leszek és már előre sajnálta az unokáját!
Azt gondoltam, hogy a gyerekvállalás, a gyereknevelés is egy olyan dolog, amit ha megszervezel, minden eshetőségre felkészülsz és van a-b-c-d forgatókönyved, tanultál mások hibájából, akkor meglepetés nem érhet. Én voltam az, aki határozottan fel voltam készülve, hogy az anyaság nem rózsaszín köd. Nem bizony! A gyerekkel meg kell ismerkedni, nem kell kétségbeesni akkor, ha nem jön a nagy érzés azonnal. A gyerek nem tökéletes, ezt el kell fogadni, az anyja se láthatja annak! Én voltam az, aki szerint a kötődés lassú folyamat, a nevelés pedig egy csipet odafigyelés, egy csipet határozottság, nagy kanál szeretet, de az alaptészta a következetesség és a rend! És egyébként is a gyerek azt szokja meg, amibe belecsöppen. A pszichológia meg a hormonok, meg a többi csak maszlag, és pont!
Terhesen Elizabeth Badinter: Szerető anya című könyvét olvastam mélyen egyetértettem. De fellelhető volt az elméletem alátámasztásában Dr Spock, Ranschburg Jenő, C. Molnár Emma, Libby Purves, de a Suttogó is. Mindegyiküket félreértettem, ebben ma biztos vagyok.
Sokan mondják, hogy kicsi gyerekkel majd az élet párszor pofára ejt, pláne ha tudtad a tutit! Velem is megtette, pontosan akkor, mikor megszületett a lányom. Odaadták ránéztem, bőgtem, mint a záporeső és szerelembe estem! Az Univerzum vagy az Anyatermészet, vagy az Anyaság Istennője vagy mit tudom én már, kicsoda-micsoda közben halkan, megértően kuncogott a fejem felett. Teszi ezt az óta is, mert például a szülés fájdalmas részére nem emlékszem. Tudom, hogy volt, de nem tudom felidézni sem, mert a lányom mindent törölt!
Mosolygott, amikor még a kórházban, a csecsemőosztályról meghallottam, hogy sír, és amikor bementem, az ajtóból, messziről, a harminc gyerek közül rámutattam, hogy ott, ő az én kicsikém. Amikor felébredek a sírás előtt, és amikor szoptattam, még a tejbelövellés is hozzájött az ébredéshez. Megértően mosolyog akkor is, amikor egész nap csak akkor telefonálok haza, amikor elesett és sír! Amikor csak én értem a halandzsából, hogy mit szeretne. Szóval anyának lenni nem racionális, hanem ösztönös és jó! NEKEM! Csakis nekem, mert ma már tudom, hogy másnak meg másmilyen! Az elméleteim meg az agyam kuka rekeszében végezték. Csak azért nem felejtem el őket, mert azokban is van sok igazság, és persze azért, hogy néha emlékeztessenek a régi nagyokosra, aki voltam.
biri
