A modern tudomány és irodalom - és ezáltal mi is, mint szülők - rengeteget foglalkozunk azzal, hogy mi a szerepe a szülői létnek, ki a jó szülő, az elég jó szülő, a még ennél is jobb szülő. Illetve megfordítva, a rossz példákat kielemezve, rengeteg irodalmat találunk arról, hogy ki a borostyán szülő, nárcisztikus szülő, mérgező szülő és társai. Hatalmas terhet ró az anyaságra, és most már az egyenlőség korában az apaságra is, az a kimondatlan nyugati hitvallás, hogy a gyermek boldogsága az eredményes szülői munka fokmérője. Minden szülő szeme előtt egyedüli célként az lebeg, hogy a gyermeke boldog legyen. A probléma ezzel a tézissel csak annyi, hogy rendkívül szubjektív és megfoghatatlan.
Roppant érdekes Jennifer Senior egyik magyarul is olvasható A boldogság, mint nevelési cél nagyon magasra teszi a lécet című TED-előadása, ahol az írónő, mintha szívemből szólna, megjegyzi:
"A boldogság és önbizalom lehet más dolgok eredménye, de önmagukban nem lehetnek igazán célok. Egy gyerek boldogsága nagyon igazságtalan teher a szülők vállán. Még inkább igazságtalan teher a gyerek vállán."
Nem hiszem, hogy szülőként az lenne a feladatom, hogy az életen, mint egy nagy réten futkosva próbáljam a gyerekkel elkapdosni a folyton elillanó kék madarat.
A japán szülői hozzáállás ezzel szemben sokkal pragmatikusabb. A szülő szerepe, hogy a gyermeket megtanítsa az önálló életvitelre a japán társadalmi normák keretei között. Sokan ezt úgy fogalmazzák meg, hogy szeretnék, hogy a gyermekük a társadalom hasznos tagjává váljon. Itt egyszerű dolgokat kell elképzelni: Ne bűnözzön, fizesse az adót/vállalja a társadalmi kötelezettségeket, legyen munkája, amiben kiteljesedhet, legyen családja, barátai, akik szeretik. Tudom, nem divat ma Magyarországon adót fizetni több okból kifolyólag sem, de fontos lélektani hatása van társadalmi szolidaritás szempontjából: az adó segíti a közösséget, amiben élek, ami engem is felnevelt, és hozzájárul a köz javaihoz, amiket a gyermekeim is élvezhetnek majd. Persze cserébe az államnak átláthatóvá kellene tenni a költségvetést, de ez egy másik téma.
A japán szülők felé konkrét elvárásokat támaszt a társadalom: a szülő feladata jó példával elöl járva egészségesen táplálni a gyereket, tiszta ruhában járatni, életkori sajátosságának megfelelően dolgokra megtanítani, elvárásoknak megfeleltetni, az életre felkészíteni. Az óvoda és iskola deklarálva csak partner szerepet vállal ebben. A fő felelősség a szülők vállán pihen. A helyi magánóvodában minden egyes alkalommal - legutóbb a kiscsoportosok olló, ragasztó, ceruza használatának viszonylatában - megjegyzi az óvónő, hogy az óvodában megismertetett dolgok elsajátításához szükség van az otthoni gyakorlásra is. A legszuperebb óvoda/iskola is kevés önmagában, hogy felnevelje a gyermeket.
A rossz hír az, hogy ezek a japán elvárások akár nehezebben is teljesíthetőek mint a nyugati rendszer boldogság-fogócskája. 4 lombikgyerekes (amerikai) barátnőmet többször megszólták a japán iskolában, hogy miért nem vasalja a gyerekek farmerját. „Hát ő nem tudta, hogy a farmert vasalni kellene” - intézte el a dolgot mosolygós vállrándítással. Egyébként ő tanított meg rá, hogy Japánban minden egyes ruhaneműt - farmert, pulóvert stb. - egyszeri használat után illik kimosni. Én a télikabátjainkat is heti többször kimosom, ha kell; nem bírom a szagát. A japán háziasszonyklub szerint, aminek tavalyi évtől oszlopos tagja vagyok, egy öttagú családra naponta legalább két mosást kell indítani. Én ezt a szokást teljességgel magamévá tettem, szerencsétlen édesanyám nem kis bosszúságára, akinek a magyarországi tartózkodásunk alatt mindig négyszeresére nő a vízszámlája.
A jó szülő fokmérője ezért itt a gyermek tiszta, rendezett kinézete, illendő magatartása. A szülők tudatosan jó példával járnak elöl, ezzel tanítva a gyerekeket. Nem káromkodnak, nem ordítoznak, nem veszekednek, előre köszönnek, mindenért hálásak, alázatosak társadalmi pozíciójuktól függetlenül; és végletekig normakövetőek. (Japánban a legalacsonyabb a bűnözés a világon.) Egyik barátnőm csak azért tiltotta le magát a Facebookról, mert úgy ítélte meg, hogy a gyerekeivel eltöltött minőségi időtől vonja el az internet.
A gyermekek étkeztetése egy kész kálvária, ahogy lassan mindenhol az egészségtudatos világon. Egy japán anyuka napi háromszor főz. Reggelre halat, rizst, miso-levest; délre másfajta meleg ételt, amit általában magának, a gyerekeknek és a férjnek is becsomagol; majd este megint mást. Az óvodák nagy részében nincs közétkeztetés, anyuka főzi az ebédet hajnalban a gyerekeknek. Pont jövő héten lesz a háziasszonyklubban bemutató előadás a gyermekek egészséges óvodai ebédjének (obento) elkészítéséről. Tavaly is részt vettem rajta, és elhűlve hallgattam, hogy pontosan hány gramm szénhidrát, fehérje és zöldség kell egy gyermek egészséges fejlődéséhez az étkezésnél, amiket ki is porcióztunk mérleg segítségével a főzés után a gyermekek obentos dobozába.
Nem hiába hívott fel a magánóvoda pár nappal az óvodakezdés után, hogy konzultáljon velem a gyerek ebédjéről. Én egyszerű lélekként rizibizit főztem csirkemellel, és mellé gyümölcsöt hámoztam kis falatkákra vágva. Ennél azért változatosabban illik itt főzni a gyermekre, több zöldségköretet kell a húshoz párosítani. Azóta én is igyekszem a két kicsinek változatos, egészséges ebédeket gyártani, miközben csendesen gyötör a lelkiismeret a nagylánnyal kapcsolatban, aki nagyon sokszor csak mirelitet kapott. A japán állami óvoda nem hívta fel erre a hiányosságra a figyelmemet anno.
De restellve bevallom, hogy nyáron néha a kicsiknek is csak jégkrém a reggeli....
Japánban az oktatás terén is nagy felelősséget rónak a szülőre: a szülő feladata iskola megkezdése előtt a gyermek iskolai felkészítése. A kiscsoportos óvodai szülőtársaim mindegyike külön foglalkozik a gyerekével óvoda után. Szinte mindenki a csoportból (a beszélni nem tudó Down-szindrómás kislány kivételével) olvassa már a hiraganát, 100-ig számol.
Érdekesség, hogy a héten kaptam egy országos felmérési kérdőívet a japán televíziótól, arról kérdezve, hogy a 2 és fél év feletti, de 5 év alatti gyermekemet mikor gondolom elküldeni egyedül vásárolni. Mitől félteném a gyereket (pl. közúti baleset, eltévedés); miért gondolnám, hogy jó lenne ha egyedül vásárolna (pl. a gyerek maga szeretné; már életkorilag érett rá; már önálló azért; elkényeztetett, ezért önállóságra akarom nevelni); és hogy engedélyezném-e, hogy a tévé felvegye titokban, amikor egyedül megy a gyerek vásárolni, hogy azután jó példaként a reggeli gyerekműsorba levetítsék. Japánban 6 évesen már egyedül közlekednek, bevásárolnak a gyerekek, a kérdőív azt is fel akarta mérni, hogy jelenlegi társadalom szerint hány évesen kellene ezt a feladatot egy gyereknek abszolválnia. A most 40 éves korosztálynál ez a 3. életév volt anno.
A nagylányomnál már a középső csoportos anyukák is beküldték a gyerekeket a kávézó melletti kis édességboltba 1 Euro-nak megfelelő összeggel, hogy vegyenek maguknak annyi édességet, amennyi belőle kifér. Ezalatt 30 percet nyugodtan trécselhettek.
Egyszóval a japánok nagyon tudatosan és egészen korán elkezdik önállóságra nevelni a gyerekeket; nem az iskolától várva ennek a posztnak a betöltését. Hogy ez könnyebb szerep-e, mint a nyugati boldogság elvárásos nevelés keresztje, azt nem tudom.
Miyake
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?
