Én nem vagyok híresség vagy celeb, nem voltam VV Jucika vagy Éden Gizike sem, egy átlagos nő vagyok, anya, átlagos álmokkal és vágyakkal, egy csodálatos 15 hónapos kisfiúval. A problémám hétköznapi. Átlagos, mondhatni. Pont ugyanannyira, mint amennyire én is az vagyok. Csak erről nem illik beszélni. Erről hallgatunk, a lehető legmélyebben, mert az átlagosból hirtelen különc lesz, a különcöket meg még mindig nem szeretjük. Az „ilyeneket” meg főleg nem.

Szülés utáni depressziót diagnosztizáltak, szülés után kereken 15 hónappal és egy nappal. Szeretném elmesélni az életemet, szeretném, ha tanulna belőle mindenki és mernénk a problémáinkról beszélni, a saját érdekünkben.

28 éves leszek idén, túlzás lenne azt mondani, hogy a szüleim kitörő lelkesedéssel vártak volna. Anyám fiatalon lépett az anyaság mezejére, házasságuk minden volt, csak nyugodt és kiegyensúlyozott nem, apám egy agresszív ember, aki az erejével próbált idomítani mindenkit, több-kevesebb sikerrel. Az otthoni légkörre a fagyosság volt jellemző, véleménye senkinek sem lehetett semmiről,  mert az természetesen hülyeség volt. Nyugodtan kimondhatom, hogy nagyon labilis gyerek voltam, könnyedén elsírtam magam akármin, ami sajnos a mai napig jellemző. Ezt keménységgel igyekeztem palástolni, aminek az lett a vége, hogy vagy megismertek és szerettek, vagy nem és utáltak, átmenet soha nem volt. Gondolom, nem meglepő, hogy az egyik listán jelentősen kevesebben voltak/vannak, és mondanom sem kell, hogy melyiken.

19 évesen megelégelve apám hozzá(m)állását összeköltöztem az első barátommal, kapcsolatunk több mint 10 évig tartott, akkor már 5 éve együtt voltunk. Röviden összefoglalva, a fiú komoly problémákkal küzdött, ami később derült csak ki, akkoriban szembesültem először azzal, hogy valami nem stimmel velem. Folyamatosan csak erre tudtam gondolni, az agyam semmi más körül nem pörgött, sokára orvoshoz kerültem, aki rám nézett, megkérdezte, hogy miért szorongok és egy antidepresszáns recepttel utamra bocsájtott. A receptet nem váltottam ki. A sztori vége megcsalás lett, egyedül maradtam. Engem külföldre sodort az élet, jobbnak láttam lépni. Itt megismertem a későbbi páromat, akivel viszonylag hamar babát vállaltunk. Ignorálva minden ellenérzést, minden belső hangot, a saját józan eszemet. Ekkor kezdődött minden.

A terhességem problémamentes lett volna, ha én nem generálok magamnak gondokat. Nem mozog, miért nem mozog, nem él, meghalt, miért nem vagyok képes erre sem, pánikrohamom is volt, rosszul voltam a tömegben, szédültem a metrón, zokogtam a mosdóban. Tudtam, hogy nem lenne szabad ennek a férfinak szülni, tudtam és küzdöttem, rettegtem, hogy a negatív érzéseim hatással lesznek a babámra, közben valahol mélyen azt kívántam, hogy legyenek is, ez olyan bűntudatot szült bennem, hogy utáltam magamat érte, most sem tudom, hogy hogy sikerült azt a 40 hetet végigcsinálni. Hogy közben beszéltem-e erről valakinek? Ilyen mélységben természetesen nem, soha, senkinek. Magamban őrlődtem.

A szülés mindezek ellenére fantasztikus élmény volt. Örültem, hogy él és jól van, büszke voltam magamra. Aztán bevillant egy kép, a kisfiamat lógatom a mosogató felett és egy késsel megölöm. Féltem hazamenni, nem szabadultam ettől, borzasztó érzés kerített hatalmába, gyűlöltem magam érte. Hazaérve a kórházból nem mertem kést a kezembe venni, jöttek a rémálmok, felrobbant a hasam, kutyák akartak széttépni. Nem tudtam szoptatni, egy totális csődnek éreztem magam. Féltem a bölcsőhaláltól, de utána már vártam, hogy megtörténjen, végre bebizonyosodna, hogy képtelen vagyok a gyerekemet életben tartani. Közben a párommal több krízisen mentünk át, havonta akart elköltözni és havonta győzködtem az ellenkezőjéről, majdnem egy évig ment ez.

Ahogy telt az idő, tudatosult bennem, hogy képes vagyok anyaként funkcionálni, kisfiam tökéletesen fejlődött, boldog baba volt. Amikor a férjem elment, kicsúszott a lábam alól a talaj, újra megindultam a lejtőn. Az érzések soha nem múltak el, de gyengültek, akkor viszont tomboltak. Számtalan betegséget állapítottam meg magamnak, Dr. Google ebben sajnos a segítségemre volt, mindenben felfedeztem valamit, ami illett rám, bipoláris zavar, szorongás, pánik, tudathasadás és szerintem a skizofrénia lett volna az utolsó, de azt már féltem megnézni. Egyszóval bolond vagyok. Szülésem óta zsibbad az agyam, nem fáj, zsibbad. Egy alkalommal elsírtam a bánatomat a háziorvosnak, aki MRI-re küldött. Itt meggyőződésem volt, hogy tumort találnak. Nem, nem találtak. Innen mentem tovább és kötöttem végül ki az orvosomnál. Ma voltam először, ma mondtam ki először, hogy a gyerekem halálát kívánom. Tudom, hogy nem. Tudom, hogy szeretem őt, hogy féltem, óvom. Félek, félek attól az óriási felelősségtől, ami egyedülálló szülőként a vállamon van. Félek a jövőtől, félek önmagamtól, félek a kudarctól.

De az első lépést megtettem. Azon túl vagyok. Bánom, hogy ennyire későn, bánom, hogy 15 hónapig hagytam rettegésben élni magamat, hogy elvettem a saját lehetőségemet, hogy élvezzem azokat a pillanatokat, amik már nem jönnek el többet.

Kérlek, ha ezt olvasod és úgy érzed, segítségre van szükséged, ne habozz, menj és kérj segítséget! Nem kell szégyenkezned, nem kell lesütnöd a szemed, nem kell így élned, merj változtatni, merj boldog lenni a saját, a babád és a családod érdekében!

XY

További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?