A harmadik hónapban derült ki, hogy placenta praevia centralisom van, ami azt jelenti, hogy a méhlepény a méhszájnál tapadt meg. Az orvosom (aki az egyik legmegbízhatóbb, legjobb orvos) azt mondta, hogy ne aggódjak, ez még feljebb húzódhat, ahogy nő a baba és a méhem. Persze sok pihenésre ítélt. Ezt be is tartottam. Rá egy hónapra volt az esküvőnk, ahol nagyon keveset táncoltam. A nászutunkat is lemondtuk, és elmentünk belföldre, csak hogy nehogy valami baj történjen.
Én sajnos eléggé aggódós vagyok, ezért nagyon féltettem a babánkat, nehogy valami baja származzon belőle, de az orvos megnyugtatott, hogy neki ebből semmilyen baja nem lehet. Csak pihennem kellett, hogy nehogy vérezni kezdjek. Teltek a napok és a hónapok, de a méhlepény csak-csak nem akart felhúzódni. Illetve húzódott, de nem az egész. Háromhetente jártam az orvoshoz, és nagyon szerettem, mert ott láthattam a kislányomat. Férjem is mindig elkísért. Csodálkozva néztük őt és faggattuk az orvost a lepényről. A 35. heti kontrollvizsgálaton mondta, hogy ez már nem fog felhúzódni, és a vérzések elkerülése végett (egész terhességem alatt nem véreztem), hamarabb lesz a császár, mint amire ki vagyok írva.
Természetes szülés szóba se jöhetett, mert a méhlepény elzárja a kijáratot. Ez várható volt, ezen nem is lepődtem meg. Ami nagyon aggasztott, hogy elmondta, hogy igaz, kicsi százalékkal, de van rá esély, hogy a méhlepény teljesen a méhszájhoz tapadt és nem tudja majd kivenni. Akkor viszont az egész méhemet ki kell venni. Férjemmel a szülésig ezen aggódtunk. Nagyon féltünk. Kislányunknak folyamatosan mondtuk, hogy vigyázzon a lepényre, nehogy odatapadjon, mert szeretnénk még neki kistestvért.
Három héttel a kiirt időpont előtt az orvos berendelt a kórházba. Három napot bent feküdtem a kórházba a szülés előtt. Különböző vizsgálatok voltak, és vért is rendeltek nekem, ha esetleg nagy vérveszteségem lenne a műtét alatt. Azt a három napot végigstresszeltem. A szobatársamnak hála nem gondoltam annyit a veszélyekre, inkább próbáltam pihenni. Egyik nap bejött hozzám az aneszteziológus, aki azt mondta, hogy ő altatást fog javasolni, mert az érzéstelenítőtől kitágulhatnak az erek, ami még nagyon vérzést okozhat, és nálam ugye fennállt a kockázata a nagyobb vérveszteségnek. Én nagyon megijedtem ettől, hiszen olvastam, hogy kismamákat nem szoktak altatni (ezért nem szabad ennyi sok hülyeséget összeolvasni, mert csak ijesztgetik az embert). Egyből hívtam az orvosomat és a szülésznőt. Mindketten megnyugtattak.
Hétfőn, amikor bevittek a szülőszobára előkészíteni a műtétre, a a szülésznő azt mondta, hogy szerencsére érzéstelenítés lesz. Nagyon örültem. Hisz akkor hallhatom a kislányomat, amikor felsír. Rá öt perce bejött az orvosom, aki azt mondta, hogy az aneszteziológus mégsem engedi, altatás lesz. Akkor megállt bennem minden, és nagyon megijedtem. Még sosem altattak, és nagyon féltem. Féltem, hogy nem kelek fel többet. Csak azon imádkoztam, hogy a kislányom egészséges legyen. A többi nem érdekelt. Férjemtől szinte el se tudtam köszönni, már toltak be a műtőbe. Ő nem volt velem.
Ha érzéstelenítettek volna, akkor ott lett volna, de így nem akarta. Az ő elmesélése szerint Dórit, a kislányunkat pikk-pakk kivették, és vitték is ki neki megmutatni. Az ajtónál állt és hallotta, amikor felsírt (legalább ő hallotta). Állítólag én még elég sokat bent voltam utána, de ha nagy nehezen is, de az orvosnak sikerült eltávolítani a lepényt, és a méhem is megmaradt. Persze fel is keltem a műtét után és még a rendelt vér se kellett. Minden a legnagyobb rendben ment. Lett egy gyönyörű kislányunk és mindketten egészségesek vagyunk. Hála az orvosomnak. Akinek nagyon hálás vagyok, mert az egész terhességem alatt nagyon vigyázott rám. Dóri most már három hónapos és egy tünemény.
Így most visszagondolva nem kellett volna annyira félnem az altatástól, hisz az is rutinszerű, csak ugye az ember annyi minden rosszat hall. De abban biztos vagyok, hogy nagyon jó érzésekkel gondolok vissza a terhességemre, mert ennek ellenére, hogy veszélyeztetett voltam és sokat kellett pihennem, nagyon élveztem. Valahol végig tudtam belül, hogy az orvosom vigyáz rám, és semmi baj nem lesz.
A legjobb dolog volt terhesnek lenni. A mikor már mindenki látta a hasamat. Amikor már éreztem a kis mozgásokat bent. Hihetetlenül csodálatos volt! Most meg hihetetlenül csodálatos dolog a kislányom. A férjemmel naponta csodálkozunk, hogy mennyire szép, mennyire aranyos. Isten ajándéka.
Évi
