7. hét

Néha elmélázok azon, hogy ha van Isten, van-e humora. Nem áll szándékomban leragadni az alapoknál, így gyorsan át is ugrom azt a részt, ahol a felsőbb erő létén gondolkodom.

Nem csinálok titkot abból, hogy amikor a Föld másik oldalán megkaptam a legszörnyűbb hívást, amit el lehet képzelni, akkor összetörtem. Tudtam, hogy ott lenne a helyem a feleségem mellett. Azokat az órákat sem kívánom senkinek, amiket mindenféle kapcsolat nélkül töltöttem a repülőn, miközben folyamatosan az kattogott a fejemben, hogy mi van, ha elveszítem az asszonyt és a fiúkat is. A tehetetlenség, a bizonytalanság és a várakozás kegyetlen hármasa megkínzott egy életre.

Megszólnak, akiknek azt mondom, hogy habár elvesztettük a két babát, és természetesen rossz érzés (olyan fajta rossz, amit sosem lehet feldolgozni, csak megtanulni együtt élni vele), mégis hálát adok a sorsnak, Istennek, bárkinek, hogy a feleségem túlélte. Így leírva talán nem is érthető mások döbbenete és rosszallása, de ők hallják a hangomon azt is, hogy végső soron ha már valakinek mennie kellett, akkor a fiúk halála a jobb eset. Ezzel még valahogy, egymást támogatva tovább tudunk lépni, de számomra az asszony nélkül nem lenne remény és jövő. Ezért is mondtam azt, hogy soha többé szóba se kerüljön a gyerekvállalás, van már egy fiunk. Nem akarok 9 hónapot végigrettegni, ha az asszony megint teherbe esik. De hát ember tervez… Alighogy összekapartuk magunkat, kiderült, hogy úton van a baba. Először az asszony pánikolt be, aztán én, végül együtt, de hiába dobálóztunk nagy szavakkal és radikális ötletekkel, lehiggadva rá kellett jönnünk, hogy lelkileg képtelenek vagyunk az abortuszt választani. Kezdődött tehát a várakozás. Nem az idegtépő, hanem a kellemes, mert bővül a család.

És el is érkeztünk ahhoz a ponthoz, amikor felmerül a kérdés: van Istennek humora?

Elmentünk ultrahangra. Az asszony lelkesen, csillogó szemmel hunyorgott, igyekezett kivenni a képen a lényeget. Alig várta, hogy meglássa Bobo szívét, ahogy percenként száztizenvalahánnyal dobog. Bobónak hívtuk, mert ha fiú lett volna, akkor Boti, ha lány, Bori. Igen ám, de most át kell kalkulálnunk mindent… Szóval ott jártam, hogy az asszony kínaiakat megszégyenítő szemekkel mered a képernyőre, füle mint valami ragadozó madáré, közben szorítja a kezem, mert hát ugye izgatott. Én leragadtam annál, hogy őt néztem (és fohászkodtam, hogy gyorsan nyugodjon meg, mert az ujjaim kezdtek kékülni). Van szívverés, a baba rendben. (Sóhaj.) Sőt, társa is van. Szó bennszakad, hang fennakad... Ikrek. Megint. Szegény orvos majdnem egy pofonnal lett gazdagabb, az asszonyt annyira sokkolta a dolog. Nem mintha szegény doki tehetne róla, de mindig a küldönc sínyli meg a rossz híreket. Rossz híreket? Hülyeséget beszélek. Nem rossz ez a hír. Csak hogy míg eddig azt hittük, hogy tudjuk kezelni a félelmet, hogy mi van, ha megint balul sül el valami, most nem tudjuk, hogy lehet ezt ép idegrendszerrel végigcsinálni.

Kriszti kiborult már a rendelőben, nem sokon múlt, hogy ténylegesen kiabálásba kezdjen. Kb. tízszer szegezte az orvosnak a kérdést, miért nem tudta ezt ő az ötödik heti ultrahangon megmondani. Szegény mondhatott bármit (például olyan tudományos érveket, mint hogy az ikerterhesség az 5-6. héten állapítható meg, de inkább a hatodikon), ő volt a közellenség. Pár órával később volt is az asszonynak egy kissé kínos telefonbeszélgetése arról, hogy ő ezeket nem egészen úgy értette, ahogy hangzott és bocsánatot szeretne kérni, csak sokkot kapott.

Mindenesetre ha csak a lényeget nézzük: ikrek.

Az én szerepem a rendelőben az volt, hogy szilva módjára ültem és levegőért kapkodtam, kb. mint egy plusz fő, csak hogy meglegyen a létszám. A fejem színe azóta sem változott, nagyon gyatra, de sajnos lilul az arcom, ha sokk ér. Mi van, ha ők is fiúk? Mi van, ha baj történik? Úgy egyáltalán. Mi van?! Ha valami balul sül el és megint tragédia a vége, akkor elérek a tűrőképességem végére.

Dávid

További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?