Régen, amikor még a 80-ason hazafelé utazó, nyikhaj egyetemista gyerek voltam, a tömött troli sokszor elakadt a délutáni csúcsforgalomban, és ahogy percekig rostokoltunk, én meg megpróbáltam regényekről, utazásokról és nőkről ábrándozni, gyakorta kizökkentett az egyik-másik sarokból felhangzó állhatatos, szűnni nem akaró gyereksírás.
Az első 10 másodpercben mindig arra gondoltam: szegényke. Utána pedig: nemigaz, bazmeg, csináljanak már vele valamit! És néha: úristen, én ezt soha-soha nem leszek képes elviselni.
Valamikor 2006-ban történt, hogy pocsék hosszú kávé mellett ültünk valahol egy kedves barátommal. Vesébe látóan okos a srác, ezért is ütődtem meg, amikor egyszer csak azt mondta:
- Hát fura, hogy ilyen apa lettél, egész mást vártam. Azt gondoltam, te olyan vagy, akit majd tökre zavar a gyereke, hogy nem dévédézhet meg számítógépezhet nyugodtan.
- Micsoda, hova gondolsz, miket képzelsz már rólam, ez azér’ kicsit durva volt, öreg – vágtam rá reflexből, miközben gonoszul körbesandítottam a szemöldököm alatt. Azta, ez közel volt, basszus, majdnem lebuktam.
Egy másik alkalommal a Körúton gyalogoltunk egy haverral.
- Mindig csodálkoztam, hogy mennyire elhanyagolod az irodában a munkádat – vigyorgott maga elé.
- Hát, ööö, igazából, tehát – mondtam erre én tanácstalanul.
- De mióta megszületett a gyerekünk, már értem. Már mindent értek.
- Komolyan? – kérdeztem, reménykedve, hogy majd megoldja a kérdést helyettem.
- Igen, hisz mit számít a hülye hétköznapi élet, mikor utána rohanhatsz haza a családhoz; a gyerekek mosolya mindennél többet ér.
- Ja, ja, valahogy úgy – nyögtem bambán, a szembesiető vörös hajú, ringó csípőjű, 19 körüli lányt bámulva.
Szóval több ilyen eset is volt, és lassan kezdett derengeni, hogy számos ismerősöm rendes embernek és normális apának tart. Emiatt kissé bűntudatosan töprengeni kezdtem azon, hogy ebből mennyi az igazság. A bűntudat egyik erősségem, remek nevelést kaptam. Szóval, lenéztem a lelkem egyik zugában tátongó sötétségbe, és láttam dolgokat. Eszembe jutott: az első hónapokban képtelen voltam megszokni, hogy számos éjszakai felkelés (a kadétot eleinte még majd’ minden szopás után 20 percet böfiztettem, rendszeresen nekigyalogolva a konvektornak és a könyvespolc sarkának) után még képes, és korán fel is ébred a fiatalúr. És bizony ilyenkor párszor nyomdafestéket nem tűrő kifejezéseket kiabáltam egy kisbabára. Nem tudom, Molly miért nem küldött el ilyenkor a kurva anyámba – talán hitt benne, hogy idővel megváltozom, vagy ami valószínűbb, túl fáradt volt hozzá.
Aranyos apuka voltam sokszor, a könnyekig meghatva bájos ivadékainktól, de néha kiégett a biztosíték, és undorító dolgokat tudtam mondani. Szégyenkezem emiatt. Önmagában azt, hogy az ember egyik fele egy goromba fráter, egy agresszív, sötétlelkű genyó, nem tartom hátránynak vagy elítélendőnek. A japánoknak lehet igazuk, akik nem annyira jóban és rosszban, hanem az ember szelíd és vad oldalában gondolkodnak, és a helyes élet titka az, hogy melyik énünket mikor vesszük elő. Elnézést kérek a japánoktól, ha ők nem egészen erre gondoltak, de valaki ezt állította abban a rövid netes bulvárcikkben, amiből kábé 3 éve elolvastam úgy 4 sort. Szóval imádtam a kölköket mindig is, persze, de egyértelműen van egy sötét oldalam, ami nem mindig a megfelelő időpontban szabadul el.
Emlékszem arra is, hogy amikor a kis hajósinas megszületett, és Molly a kórházban volt, a kadéttal együtt nagyon örültünk a jövevénynek, de pár nappal a szülés után mindketten olyan bevetés utáni depresszióba estünk, főleg én, hogy szent anyám, aki Pestre jött segíteni, ismét azzal a tudattal utazhatott haza, hogy na, a fiam megőrült, és a saját fiát is magával rántja a dührohamos idegbaj setét mélyére.
Na és mondjuk el azt is, hogy régebben sokszor leszidtam a kadétot, és – különösen nyilvános helyeken, ezt utólag észrevettem – az is előfordult, hogy megpofoztam. Mi a faszért műveltem ezt? – töprengtem később. Hogy ne oldjam meg a helyzetet, viszont önmagamtól is undorodjak? Aztán lassan megleltem a választ: én elképzeltem magamat-magunkat valamilyennek a világ színpadán, és ebbe egy hisztis gyerek nem fért bele. Égés volt a kissrác, az én drága kis kadétom. Szívesen voltam apa, de a nyilvánosság előtt ezt néha jogfosztott, szégyellnivaló állapotnak tartottam. Ráadásul, ha néha fojtogatott valami, az sokszor a gyerekek irányában jött ki belőlem.
Hogy az évek során megtanultam-e Őrjöngő Farkast kordában tartani? Nyilván ismét sarkítok, hisz ő se sokkal több egy depis, pápaszemes, mocskos szájú pacáknál. Nos, valamiféle fejlődést elkönyvelhetünk, Őrji ritkábban és szelídebben jön elő a gyerekek jelenlétében – ez sokszor nagy önuralmamba kerül, rengetegszer el kell mondanom magamnak, hogy „ne legyél már mocskos féreg, bazmeg”, viszont az is igaz, hogy nyugodtabb, boldogabb lettem, sokszor nem is kell erőltetnem, és percekig-órákig lényegében szeretek embereket. Kérem, ne mondják el senkinek.
Sokszor zavarnak a saját gyerekeim, de minden órában rengeteg olyan perc van, amikor megveszek értük, és csodalényeknek tartom őket. És persze már nem tudom elképzelni nélkülük az életet. Elvben jó lenne bizonyos alkalmakkor moziba menni, bulizni, tévé előtt heverni vagy mindent leszarni, de a gyakorlatban kb. 1 (na jó, 2) nap után már nem találnám értelmét a létezésnek.
Nem voltam elég érett, amikor belekezdtem. Nem tudom, hogy van-e, aki egyből az. Igyekeztem jól csinálni, de fertelmesen sokszor elbasztam. (Jóllehet annál sokkal kevesebbszer, mint azt a szélesebb családom elképzelte, de otthon, mint szinte mindenkinek, nekem is van egy nem túl hízelgő skatulyám.) Ma is elbaszom néha, de már jobb vagyok. Sokkal jobb vagyok. És nem az a lényeg, hogy élvezem-e. Rohadtul nem az a lényeg. Ez a feladatom, és kész. Vagyok olyan szerencsés, hogy ez a feladatom. És egyébként élvezem.
De nagyon ám.
És néha, amikor felsír egy baba a tömött buszon, és látom, hogy valami világfájdalmas, magát bölcsnek képzelő huszonéves grimaszt vág, azt gondolom: baszódj meg, te kis véglény.
Őrjöngő Farkas
