Itthon ülök kényelmesen, a háttérben a mosógép brummog, de nem zavar sem engem, sem az édesen alvó majd' egyévest sem. A lakás tiszta, rend van, bevásárlás megvolt, minden oké. Délután kettő, itt az ideje egy kis kávénak, és jöhet az éppen aktuális könyv is. De jó nekem. Illetve mégsem. Ugyanis délután kettő van, hétköznap. Én pedig itthon vagyok, vigyázom a kicsi álmát ahelyett, hogy a munkahelyemen lennék.
Pedig ott kéne lennem, nagyon is, jobban talán, mint az év bármely más hónapjában. Augusztusban három hétig szabadságon leszek, Magyarországra megyünk családlátogatni és pihenni. Ez ugyebár egyrészt pénzbe, sok pénzbe kerül, tehát a kiadások nőnek. Bevétel meg nincs. Ergo most kéne kicsit meghajtani a melót, és mivel órabérben dolgozom, első számú alapkövetelmény az (lenne), hogy ott vagyok.
Ma zártam le az előző hónapomat, és megdöbbenve láttam, hogy a három nap szabi mellett további öt olyan napom is volt, amikor nem tudok „elszámolni”. Pörgetem a fejemben csücsülő memóriaegységet, ja igen, itt voltunk hallásvizsgálaton. Ja igen, itt volt beteg a kicsi egy napig. Ja igen, itt kapta el a két nagy a fosós-hányós vírust. Ja igen, itt rohadt le a kocsi alattunk. És így tovább. Gyorsan el is határoztam, hogy majd ebben a hónapban más lesz, én leszek a hónap dolgozója, csak győzze a cég fizetni a túlórákat (nem fizeti, de ez részletkérdés, a szerződés szerinti normál óraszámomat sem sikerül elérnem, nemhogy még arra rádolgozni). Majd a fejemben megszólalt egy kárörvendő hangocska: úgyse fog sikerülni, hi-hi-hi... és lőn, a telefon megcsörrent. Fogaim között átkokat morzsolva nézem a kijelzőt, a bébiszitter az. A kicsi nincs jól, egyfolytában sír, nem akar megnyugodni.
Jó, végigvesszük, hogy mit evett, mi történt vele a hétvégén (mitől van monokli a szeme alatt), mikor ébredt, hogy aludt. Megoldás nincs. Akkor adjon neki legyen kedves egy fájdalomcsillapítót, kenje be az ínyét a táskájába rakott fogzáskönnyítővel, és fél óra múlva beszéljünk újra. Én közben felturbózom a munkatempómat, nem mintha lenne jelentősége, de legalábbnézzen már ki úgy, mintha egy pár órát dolgoztam volna. Fél óra múlva újabb telefon, mintha kicsit jobb lenne, várjunk még. Jó, várjunk. Nem, ne várjunk, húsz perc múlva újabb telefon, hallom én is a telefonon keresztül, üvölt a gyerek. Folyamatosan piszkálja a fülét. Értetlenül állok az eset előtt, tubus van a füleiben, mégis mi a fene fájhat neki? Aztán eszembe jut, hogy a tubus el is tud dugulni, sőt, rémálmaimban ne forduljon elő (újabb kisműtét réme ugyanis), de még kimozdulni is ki tud. Fasza. Már elnézést. Összekapom magam, és hazaautózom.
Gyerek a játszószőnyegen fekve fogad, hangosan hüppög, de nem sír. Persze, persze, semmi baj, megértem, jobb ez így, majd elviszem orvoshoz holnap délelőtt (igaz, ez még egy teljes nap kiesés, a város másik felén lévő kórházban fogad a doktor néni, 11 és 14 óra között, hát mit mondjak, nem ideális). Gyereket be a kocsiba, vadul magyaráz, integet, kicsit pityereg, mikor berakom. Utána csend, látom a tükörben, hogy nézelődik. Megkísértem a szerencsémet, elmegyünk bevásárolni, ha már, akkor nyerjünk valamit az ügyön. Nézelődik, figyelnem kell, hogy nehogy lerántson valamit, mert minden után kapdos. Húsz percig tart a dolog, nem a legjobb szintidőm, de az én kis bogárkám meg se nyekken. Újra be a kocsiba, kicsit dörzsöli a fülét, de jól van. Dől a nyála. Fogzik rendületlenül, immár három-négy hónapja. Eredmény egy picuri kis negyedfog kint, a többi még nem mutatja magát. Lehet, hogy ez a baj? De akkor miért a fülét dörzsöli pirosra? Kisugárzik? De miért nem hat akkor a fájdalomcsillapító? Vagy hat ez, csak nem vártunk eleget? Nem értem. Nem tudom. Hazaérünk, bűbájos gagyogással köszönti a játékait, el is vonul dinoszauruszokat rágcsálni. Miközben meglocsolom a kertet, berakom a járókába, hallom, ahogy sír, de ez nem a fájdalomtól, hanem az igazságtalanságtól van. Harmadik gyerek, nem zavar, vannak korlátok, igyekszem sietni, de locsolni muszáj és pont. Mire befejezem, elalszik. Betakarom.
Nézem egy kicsit. Gyönyörű, nyugodt baba, nem látom rajta, hogy rosszul aludna. Fasza. Az egy dolog, hogy mit csináljak az orvossal, elvigyem-e, kihez és mikor. A másik kérdés sokkal jobban foglalkoztat. Hogy most csak szerencsém van, és itthonra már megnyugodott, de délelőtt valóban szarul volt. Vagy. Vagy csak sírt, nem volt jó a kedve, nyűgös volt és kipróbálta mi van akkor, ha nem nyugszik meg. Hetek óta látom rajta, hogy elkezdett okosodni, egyre erősebb az énképe, alakul az identitása. Makacskodik, teszteli a környezetét, keresi és átlépi a határokat. Egyéves. Hiszti még nincs, de összeszidásra szájremegés, hüppögés már van. Ha nem tudom felvenni, pedig kéri szépen, akkor eldobja magát az út közepén, és ordítva zokog. Ahogy felveszi valaki, a könnycsapot elzárták, tizenöt másodpercen belül vigyorog, dumál. Manipulál. Nagyon helyes. Okosodjon csak, legyen csak minél erősebb, határozottabb. Nem ez a kor az, amikor ettől hülyét kapok, bár már látom a jeleket, hogy el fog jönni ez is. De egyedül én látom ezt, és a férjem is mintha sejtene valamit, egyre többször mondja, hogy háááát, lesznek itt még csaták ezzel a kis gombóccal. Én csak bólogatok szó nélkül, nem vagyok meglepve, a gének egyfelől, másfelől meg Oroszlán a gyerek, én hiszek ebben. Be is fog jönni. Ha máshogy nem, hát önbeteljesítő jóslatként, de a lényegen nem változtat. Van akarata és próbálgatja a határokat. Szóval ezen gyanúmat hogyan osszam meg a bébiszitterrel? Magyarázhatom hosszasan, a lényeg az lesz, hogy ne hívjon el a munkából, ha zokog a gyerek. Ezt pedig nem tudom beemelni. Harmadik gyereknél sem. Megölne a bűntudat.
De akkor mit tudok tenni? Idén már harmadjára fordul elő, hogy eljövök a munkából a jaj de rosszul lévő gyerekhez, és varázslatos módon a magas lázból hőemelkedés lesz, a folyamatos üvöltésből maximum csendes hüppögés, de többnyire még az sem. Én követelek túl sokat, amikor elvárom egy magánbölcsis hatvan éves nénitől, hogy vegye figyelembe a gyerekekre jellemző életkori sajátosságokat? Vagy ezt nem is tudná észrevenni még akkor sem, ha akarná, mert mégsem az anyja a gyereknek, nincs vele annyit (dehogynem sajnos, egy héten ötször nyolc órát, fél éves kora óta)? Vagy dehogynem, pontosan tudja és látja, de amikor van rá lehetőség, akkor igyekszik a három gyerekből egytől „megszabadulni”? Mi lesz jövőre, amikor rendes bölcsibe fog járni, ahol nem három, hanem nyolc, különböző korú gyerek van? Vagy vegyek egy nagy levegőt, és mondjam meg kerek perec, hogy csak akkor viszem el a gyereket, ha magas láza vagy szemmel látható betegségtünete, mondjuk hasmenése van? Ti kaptatok hasonló telefonokat a kisgyereketekről? Nem volt soha olyan érzésetek, hogy kicsit meg vagytok vezetve? Mit léptetek?
Meni
