Álmodó nem élte meg kellemes vagy katartikus élménynek egyik szülését sem. Második terhességénél miómát is diagnosztizáltak, de vizsgálati papírjain ez nem szerepelt, ami nem kis problémát okozott a szülés utáni napokban. Te is megosztanád szüléstörténeted? Küldd el nekünk a bezzeganya@bezzeganya.hu címre!
Két gyerekem van. Mindkét terhességet jól viseltem, bár egyik sem volt komplikációmentes. De a szülések szörnyűek voltak, és nem a fájdalom miatt.
Az első gyerek maga köré tekerte a köldökzsinórt még valahol a hatodik hónap környékén. Az időpont előtt két héttel egy NST-vizsgálat után befektettek a kórházba. Én nagyon megrémültem ettől, de a doki nyugtatott, hogy nincsen semmi baj. De ha nincsen semmi baj, akkor miért nem mehetek haza? Dehogynem volt baj, a gyerek abban a négy hétben (mert még egy héttel túl is hordtam), majd minden nap fuldoklott, és élethalálharcot vívott, hogy életben maradjon. Volt, hogy egy huzamban négy órát vergődött, valószínűleg ezzel tágította maga körül a köldökzsinórt, hogy ne fulladjon meg. S mivel nem tudott helyzetet változtatni, mindig a hasam ugyanazon pontját rúgta páros lábbal. De a dokik állították, hogy minden rendben van, de haza nem mehetek. Egy hatágyas szobában feküdtem, ahol közben sűrűn váltották egymást a többiek, bejöttek nagy hassal, pár nap múlva babával elköszöntek. Reggel hatkor ébresztő, este 11-ig szoptatás, éjjel a szülések ramazurija. A négy hétben alig aludtam valamit. És a dokim még azt mondta, hogy használjam ki, az időt, pihenjek!
Én próbáltam szólni, hogy szerintem nincs rendben odabenn minden, mert a gyerek tombol. Nem nagyon zavartatták magukat, úgy általában mindkét terhesség alatt azt vettem észre, hogy amit a kismama mond, annak nagy részét a személyzet elengedi a füle mellett. De néha azt is, amit egymásnak mondanak, ez a második terhesség alatt lett egyértelmű. Közben a gyerek feje annyira lenn volt már a medencénél, hogy nem tudtak körfogatot mérni, de semennyire se voltam nyitva.
Egyik szerdán reggel át kellett mennem a szülőszobára, reggel hatra, hogy oxitocinnal megindítsák a szülést. Mire megérkeztem, már voltak fájásaim, ezért nem adtak végül is infúziót. Ott vártam 11-ig, de közben a fájások elmúltak, és visszaküldtek a szobámba. Legközelebb vasárnap játszottuk el ugyanezt, akkor nem voltak fájásaim, infúziót kaptam reggel hattól újra. Nem tágultam semmit.
Apás szülést terveztünk, de a férjemet nem hívták be, csak délben telefonáltak neki, hogy majd ebéd után jöjjön be. A kórházban összes két szülőszoba volt, egy háromágyas és egy egyágyas. Megmondták, hogy csak akkor jöhet be, ha az egyágyas szabad, a háromágyasban nem lehet apás szülés. Mire a doki letette a telefont, a gyerek rosszul lett odabenn, lassultak a szívhangjai. Oxigént akartak belélegeztetni velem, de kiderült, hogy annak a szülőágynak a vezetéke lukas. Át kellett másznom egy másikra. Ott működött, de én életemben még olyan büdös, elhasználódott levegőt nem szívtam, mint az. Nem hiszem, hogy segített bármit is. A szívhangok nem rendeződtek, így azonnali császár mellett döntöttek.
Hirtelen nagy lett a nyüzsgés, a dokim meg kétségbeesetten tipródott, a nővérke végül elterelte átöltözni. Nekem a szülőágyon katéter, infúzió be, meztelenre vetkőzve. Eddig végig rajtam volt az NST-készülék, abba kapaszkodtam lelkileg, hogy hallom a szívhangokat. Aztán az egyik nővérke minden előzetes figyelmeztetés nélkül kihúzta a vezetéket, és beállt a néma csend. Majd ott haltam meg az ijedtségtől. Megjött a betegszállító egy hordággyal, odatolta a szülőágy mellé, és nekem ezzel a rengeteg csővel, egyébbel együtt át kellett rám másznom. Aztán egy szál lepedővel úgy-ahogy letakartak, és ki a folyosóra, át a műtőbe, ott átmászni a műtőasztalra. Még magamnál voltam, már ott állt a dokim fölöttem szikével a kézben, engem nekiálltak leszíjazni, közben jöttek a kérdések: mikor evett utoljára, hány kiló… és akkor képszakadás. Éppen hogy tudtam válaszolni az utolsó kérdésre.
Az őrzőben tértem magamhoz, első mozdulatom volt, hogy megtapogattam a hasam, lapos volt. Bejött a nővérke, pontosabban megállt az ajtóban, elmondta, hogy 24 órán át itt leszek, addig nem ehetek, de ihatok, stb. Semmi újdonság nem volt ebben a közlendőben, háromhétnyi benntartózkodás után minden egyes lépést ismertem már. A nővérke is elhadarta, minden különösebb érdeklődés nélkül, majd kilépett a folyosóra és otthagyott. A gyerekről egy árva szót nem mondott. Most is emlékszem a jeges félelemre, ami akkor felkúszott bennem. Megnyomtam a nővérhívót, mire visszajött. Megkérdeztem a gyerekről. „Ja, a gyerek…” Elhadarta, hogy kisfiú, ennyi kiló, ennyi centi, stb. „Akarja látni?” Akartam. Behozták öt percre, majd elvitték.
Az eredmény: A gyerek 5/9-es Apgarral született. Ciszta volt a fejében, ami mellesleg féloldalasan deformált volt még hónapokig. Gerincferdülése volt, és terpeszpelenkázni kellett csípőficam ellen. Még egy évesen is eltérően használta a két lábát. Még négy évig pánik- és dührohamot kapott minden olyan esetben, ha nem kapott elég levegőt, pl. náthás lett, és eldugult az orra.
A doki a szülés után harmadik napon odajött, és közölte, hogy ez a gyerek 10 éve még biztos meghalt volna, mert nem veszik észre a szívritmus lassulását. Hát, jól megnyugtatott! Bár ezt nem mondta, de azt is tudom, hogy ha a tortúrának enged a szervezetem, és elkezdek tágulni, és a gyerek belecsúszik a szülőcsatornába, akkor amúgy is meghalt volna. Szerencsére a természet itt bölcsebb volt, mint az orvosok.
Egyéves volt a fiam, amikor teherbe estem a lányommal. Vele sem volt semmi gond a terhességgel, de közben az egyik ultrahang kimutatott egy miómát. A következő ultrahangnál a doki meglepetten fedezte fel ugyanazt a miómát. Mondtam neki, igen, már a múltkor is ott volt. Érdekes, nincs felvezetve a lapra. És ezt még a következő összes ultrahangnál eljátszottunk. A mióma nem került fel a lapomra. Egy hétfői napon járt volna le az időm. Érdekes, ahogy olvasom, hogy másoknak nem kellett ekkor befeküdni. Engem már előző pénteken berendeltek, mondván túlhordani nem lehet odakinn, és hétfőn a doktor úrnak rendelése van, nem ér rá felvételiztetni. Szóval be kellett feküdnöm. De ekkor már addig nyavalyogtam, míg vasárnap ebéd után saját felelősségre hazamehettem, és hétfő reggel kellett csak visszamennem.
Aznap este megindult a szülés magától, ennek nagyon örültem, hogy nem lesz az a tortúra, mint előző alkalommal. Este tízkor átmentem a szülőszobára, hogy fájásaim vannak, pár perc monitor, majd átküldtek a vajúdóba. Ott feküdtem egyedül az ágyon. Erősödtek a fájások, és felkeltem sétálgatni, hogy jobban bírjam. Erre bejött a nővérke, és közölte, hogy feküdjek le az ágyra. Közben hallottam, hogy azt tárgyalgatják, behívják-e az orvosomat, vagy ne. Megint erősödtek a fájások, nyögdécseltem. Erre rám szóltak, hogy maradjak csendben. Az ügyeletes megvizsgált, és csak úgy ujjal burkot repesztett. Aztán éjjel kettő körül megjött a dokim, akkor már több mint négy órája bent voltam, és kínlódtam. Megint apás szülésre készültünk, de a férjemet nem hívták fel, mondván „hadd aludjon még”. Aztán fél négykor elküldtek: beöntés, borotválás. Annyira erős fájdalmaim voltak, hogy járni alig bírtam. Közben végre felhívták a férjemet, akinek akkor még fel kellett ébresztenie a szüleimet, hogy átjöjjenek vigyázni a nagyobbikra. Végül apám maradt otthon, anyám bejött a férjemmel, és a folyosón várta a híreket.
Szerencsére szabad volt az egyes szülőszoba, bemehettünk. Megint NST fel, és jöttek a fájások. Kaptam némi gázt fájdalomcsillapításnak, de csak két fájás tartamára, aztán nem. Én már nagyon kikészültem. A doki beadott egy injekciót, a méhszájba szúrta bele. Máig nem tudom, mi volt az. Akkor annyira nem voltam magamnál, hogy képtelen voltam rákérdezni, meg úgy voltam vele, úgyse tudnám megjegyezni. Aztán közölte, hogy még csak négyujjnyira vagyok kitágulva, kimegy, hazaküldi anyámat, mert itt még hosszú vajúdás lesz. Amint távozott, beindultak a tolófájások, feltehetőleg az injekció váltotta ki. Annyira elementáris erővel tört rám a fájdalom, hogy először nem bírtam mást mondogatni, csak hogy „ez most más, ez most más”. Próbáltam jelezni, hogy baj van. A nővérke visszakérdezett, hogy tolófájásaim vannak-e, majd amikor bólogattam, kirohant a dokiért.
Húsz percig kettesben voltam a férjemmel, és vergődtem. Ő tartott engem, hogy ne essek le az ágyról, nézte a monitor értékeit, hogy mi van, és próbált helytállni. Aztán megjelent a dokim. Addigra már látszott a gyerek feje, de az ágy még nem volt összeszerelve. Ott ketten rajtam átnyúlkálva, kapkodva rakták fel a kengyeleket, miközben a szülésznő egyik kezével a gyereket tartotta vissza. Aztán végre nyomhattam, és a doki gátmetszést csinált. Megjelent a gyerek feje, kijött. A helyzet nagyon kényelmetlen volt, és hiába nyomtam, éreztem, hogy nem hatok a gyerekre, nem tudom kijjebb nyomni ebben a helyzetben. Így elmúlt két fájás: a gyerek feje kinn, a többi része benn. Mikor végre volt némi helyem, mert nem voltak köröttem, odébb toltam a csípőm, nem volt könnyű ebben a kifeszített békapózban, és ebben a helyzetben már sikerült végre megszülnöm a kislányom, a következő két nyomásra kijött.
Gyönyörű volt, és nem bömbölt, de nem azért, mert gyenge volt, hanem mert alig viselte meg a szülés. Végül is a tolófájások beindulásától számítva harminc percen belül kinn volt. Az, hogy velem mi lett, hogy négyujjnyi tágulat után harminc perccel első szülésként gyereket szültem? A gyerek, amikor megláttam a szülőágyon, egy nagy vértócsában feküdt. Több mint húsz percig varrtak össze, ami közben ugyan altattak, de így is emlékszem a fájdalomra. Utána belém nyomtak két egység vért és egy liter infúziót. A szülés után akkoriban öt nappal engedtek haza, de nekem a dokim csak egy hét múlva merte kivenni a varratokat.
Aztán jött a főorvosi vizit, és közölték, hogy a méhem nem húzódott össze hat centire, nem mehetek még haza. Mire közbeszóltam, hogy amit várnak, az azért is fizikai képtelenség, mert a legutóbbi ultrahangon még volt benne egy hét centis mióma. Mint kiderült, a miómát azóta sem sikerült felvezetni a lapomra. Újabb ultrahang, a mióma megvan, öt centis. Akkor hurrá, már megy össze! Erre kisütötték, hogy hazamehetek.
Az már csak hab a tortán, hogy hétvégén, szombaton, a szülészet egész folyosójára jutott egyetlen nővérke. Őt áthívták a szülőszobára segédkezni, már nem volt ott szakszemélyzet, a gyerekek kinn rooming-inben, közben négy kismamát áttereltek orvosi vizsgálatra egy másik folyosóra. Egy órán át vártunk állva a dokira, így szülés után, szék nem volt, közben a gyerekek a másik szárnyon teljesen felügyelet nélkül.
Álmodó
