Oké. Valaki igazán elmesélhetné nekem, hogy a terhesség mitől olyan átkozottul szép? 37. hét. Itt tartunk most. Egyenesen undorodom a testemtől. Nagy vagyok. Bálna vagyok.
Rossz a közérzetem, utálok emberek közé menni, nem tudok örülni a tavasznak, kb. 3 felső közül váltogatok, a vizeletminta adása kész pokol. Kezdem elveszteni a türelmemet magammal és a környezetemmel szemben is. Alapvetően sem bírom a változást. Pláne, ha az az én testemen megy keresztül. Ilyen idegállapotban hogy a francba kell delíriumos, rózsaszín takonytól úszni, hogy terhes vagyok?
Az a legfurább, hogy tökéletesen külön tudom választani Ádám létét és a saját lelki világomat. A körülöttem lévők már cseszegetnek, hogy túl őszintén válaszolok a "Hogy vagy?", a "Hogy bírod?" stb. kérdésekre. De hát ha ez az állapot nem egy muffin? MI SZÉP BENNE? Vagy túlságosan is földhöz ragadtam? Nem ájulok el a kisbabáktól, nem olvadozok a babaruháktól. Csak arra tudok már gondolni, hogy a kisfiamat a kezemben szeretném fogni és a férjemet megcsókolni! Na AZ szép lesz!! És boldog. De ez… Hát ettől kikészülök.
Azon szerencsések közé tartozom, akinek SEMMILYEN fizikai baja nem volt/most sincs. De az idegrendszerem lassan odavész. Üvöltő gyereket, fájó mellbimbókat, álmatlan éjszakákat és szaros pelenkákat szeretnék végre. Olyan nehéz elhinni ezt? Sose hittem, hogy terhesen virágszál leszek, vagy bírni fogom fejben. Sok nő arra vágyik, hogy terhes legyen. Aztán megfogja a babáját és csak néz, hogy "Hűha, ez nekem kemény feladat, és mégsem kellett volna teherbe esnem!". Én, ha lehetne kihagytam volna ezt a 9-10 hónapot. Csak enélkül nehéz saját gyereket nevelni. Én anyuka szeretnék lenni, nem bálna!
Fogy a türelmem.
Elegem van a társadalmi elvárásokból. Miért kéne jól viselnem? Miért kéne hazudnom, hogy minden milyen szuper és csudálatos? Miért nem vállalhatom fel, hogy nehezen viselem? A dokim is csak néz (férfi), hogy de hát az utolsó 2-3 hét a legszebb! MITŐŐŐŐŐL? Attól, hogy begolyózok a várakozástól? Hogy belenézek a türörbe és nem én nézek vissza? Hogy minden falatnál lelkiismeret-furdalásom van?
Nem tunyultam el. Még mindig dolgozom. Jövök-megyek. Nem az a kismama vagyok, aki másra sem tud gondolni, csak az "áldott" állapotára. Anyuka szeretnék már lenni!
Utolsó strófaként minden olyan nőtől/férfitól/kutyától/macskától/stb. bocsánatot kérek, aki elítél, mert megmondom őszintén, hogy a terhesség igenis terhesség. Áldás, de terhes. És nem édes, hanem kínos. Nem akarok bunkó lenni senkivel, de könyörgöm, hagyja mindenki abba a kismamákkal való gügyögést. Nem hülyék vagyunk, hanem gyereket várunk! Ne fogdossa senki a hasunkat, amíg meg nem kérdezi, vagy pontosan tudja, hogy azt szabad!
Tudom, hogy szerencsés vagyok. Tudom, hogy nem lenne szabad panaszkodnom. Gond nélkül lettem terhes. Vagy egy szerető férjem, két támogató családom, boldog életem. De így is akadnak nehézségek, ha tetszik, ha nem.
pitzur
