Meleg nyári nap volt (volt egyáltalán olyan, ami nem volt az?), amikor a tesztet csináltam. Már egy hete késett. Édesanyám próbált nyugtatgatni, hogy ez előfordul és normális dolog. Nos, én ezt sem tartottam annak. Annyira felhúzott azzal, hogy ne aggódjak, hogy azzal a lendülettel mentem is a fürdőszobába, ránéztem az egyik tesztre, összeszedtem minden bátorságom és megcsináltam. Az, hogy Forma 1-es sebességgel megjelent előttem a két csík , lehet, nem fedi a valóságot eléggé. Az első reakcióm – amit azóta is bánok, hogy nem vettem fel –

„Oké, Zsófi, te beteg vagy és már hallucinálsz is.”

Könnybe lábadt szemekkel jöttem ki a szobából. Új érzések. Izgalom, félelem, hitetlenkedés, és fülig érő mosoly, mint mikor a párommal „fiatalok voltunk” .

Alig vártam, hogy hazaérjen, de előtte átjött hozzánk a nagymamája megkérdezni, hogy mi a helyzet, hogy vagyunk. Többet vártam volna magamtól… Pityeregve átöleltem és azt mondtam neki, hogy Dédnagymama leszel. Erre ő asszonykórusi tagságához híven nekiállt táncolni. Párom épp arra jött be a fogorvostól, hogy nagymamája épp szorosan ölelget és puszilgat össze-vissza. Próbált volna kérdezni, de nem tudott, ugyanis kihúzták a fogát és még nem tudott beszélni.

Türelmetlenségem bekapcsolt. Elé raktam a tesztet, majd így szóltam:

„Gratulálok, Apuka leszel!”

Egy pillanatra megfagyott a levegő, aztán a félig lezsibbadt arcával próbált egy mosolyt megereszteni. Életemben nem nevettem még olyan jót! Aztán ő is nekiállt táncolni és ugrálni, a maga módján persze. Másnap mentünk az orvosomhoz. Egy korábbi mondat hangzott el a fejemben: Hallucináltam az egészet.

Felfeküdtem, majd így szóltam:

„Doktor úr, két éve álltam le a gyógyszerrel, szerintem valami hormonális problémám van.”

(Jézusom, Zsó! Neked meg mi bajod van?)

Széles mosollyal nyugtázta kiakadásomat, majd párommal összenéztek:

„Ez a csaj nem komplett.”

Aztán így szólt az orvosom:

 „Gratulálok, immáron 0,08 cm-nél járunk. Babát várnak!”

A színem vetekedett a fal színével szerintem, holott tudtam, hogy várandós vagyok. Aznap este a barátoknak is elmondtuk a nagy hírt, a csajok ujjongtak, a srácok és gratuláltak. Aztán jött a feketeleves. A rózsaszín ködnek egy időre véget kellett érnie, ugyanis anyósomnak is elmondtuk a dolgot. Hiába szólt a párom, hogy még várjunk vele, mert ennek nem lesz jó vége.

Itt aztán volt minden. Ő erre nincs kész, nem lesz nagymama, minek ez az egész, és azt hiszem, a végtelenségig tudnám sorolni az érveket. Szégyelltem magam, és rá sem mertem nézni. Mintha valami bűnt követtem volna el. Kellett két teljes nap (amiből az elsőt sírással töltöttem), hogy rájöjjek, mennyire sajnálom őt. Olyan helyzet elé „állítottuk”, amire az adott pillanatban nem volt készen. Láttam, ahogy egy hatalmas szakadékot helyezett a fia és saját maga közé. Egész egyszerűen nem értettem, mire jó ez. Hiszen nem vettem el a fiát és soha nem is állt szándékomban anyai létében kárt tenni. Abban a pillanatban pedig úgy tűnt, hogy épp ezt tettem. Órákkal később a párom csak ennyivel nyugtázta a történteket:  

„Hát nem megmondtam? Te meg majd megint megbocsátasz neki, ahogy szoktál.”

Miért is kellene megbocsátanom? Hiszen csak egy pillanatnyi fájdalmat okozott, szinte nem is csinált velem semmit sem. Kijött belőle minden fájdalom, amit irántam táplált, holott tényleg nagyon jó viszonyban vagyunk. Ezért nem haragudni kell valakire, hanem elbeszélgetni vele. Négy nappal az incidens után remegő hanggal hívta fel  a páromat és bocsánatot kért, amiért így viselkedett és ilyen dolgokat mondott. Majd a telefonhívást követően hamarosan nálunk is megjelent, de nem bírt a szemembe nézni. Szégyellte magát, pedig tényleg lényegtelen volt. Megöleltem és más nem számított.

A rákövetkező napok hihetetlen gyorsasággal száguldottak. Édesanyám sírva fogadta a hírt, a nővérem szintén. Majd minden rokonomnak telefonon jelentettem be a nagy hírt. Apósom csak ennyit mondott:

„Hát nem megmondtam?”

A kezdeti rossz érzéseknek vége lett, és végre mindenki boldog volt, és egy egységet láttam. És tudtam, hogy a gyermekem érzi ezt. Jelen pillanatban pedig semmi többre nem vágyom, mint hogy a gyermekemet szeretet, vidámság és jó érzések vegyék körbe.

Majd az első védőnői látogatáson:

„Na, és a rizikó besorolási lap?”

A Micsoda??

Zsófi

További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?