34. hét
Pénteken voltam ismét ctg-n és ultrahangon. Mivel a doki, akihez járok, épp szabin van, ezért a felesége vett át. (Nagy buli lehet így nyaralni szerintem, de hát ők tudják. Végül is a Kanapé-szigetek is tud jó lenni. Vagy az is lehet, hogy már annyira unják egymás fejét, hogy így a jó nekik. Na, mindegy ez nagyon mellékszál volt.)
Szóval most a feleség vizsgált. Nem volt annyira alapos, viszont kedves volt. Megállapította, hogy Bogyó immár 2,2 kg súlyú. Vagyis az elmúlt két hétben hízott 70 dekát. Még most is alig bírom elhinni, hogy az én kisfiam már több mint két kilós. Azt hiszem, sikerült jól megbeszélnem vele, hogy hízzon annyit, amennyit csak bír. Hazafelé nem lehetett lemosni a mosolyt az arcomról. Nagyon örülök, mert ez egyrészt mutatja, hogy nem romlott az állapotunk (sajnos a feleség nem nézte meg a köldökzsinórt), másrészt meg egy több mint 2 kilós gyerek már igencsak életképes. Szóval a múlt heti kesergős poszt után ez most egy örömködős poszt. Tisztára mintha bipoláris lennék, pedig nem, csak ez a terhesség eléggé felültetett egy érzelmi hullámvasútra.
Azért vettek tőlem vért, három kémcsőnyit is. Az első egy rutinvizsgálat miatt, amit minden kismamán elvégeznek (vérszegénységre mérnek, ha jól emlékszem), a másik kettőt pedig extrában kaptam, hogy megnézzék a vérképzésemet és a májfunkcióimat. Ha nem hívnak, akkor minden rendben. A három kémcsőnyi vért azért megéreztem, hazafelé le is kellett ülnöm egy padra, mert éreztem, hogy nem állok stabilan a lábamon. Megittam fél liter szörpöt, amit vittem magammal, aztán elmentem még a kétbetűs drogériába (amúgy is kellett mennem) és vettem egy kis rágcsálnivalót meg olyan innivalót, ami kifejezetten vérképzést segít. Otthon nem lehet ilyet kapni, itt minden boltban árulják. Utána már egész jól éreztem magam.
Egyébként kezdem egészen megkedvelni a káosz védőnőt. Egész jól megértjük most már egymást. Az aranyeremre adott tippet, hogy vegyek gyógynövényes alapú kúpot. Kíváncsi vagyok, hogy hatni fog-e a dolog, egyelőre nem vészes azért a helyzet. A vérvétel azért nem ment simán, mert elsőre csak a sima vizsgálathoz vette le a vért, majd a doktornő szólt ki az asszisztenseknek, hogy vegyék le az extravért is. Hogy végül miért azt is a védőnő vette le nem tudom, de így mindkét kezem meg lett szúrva. A vérnyomásom jelenleg a normál tartományban van, bár azért egyre magasabb értékeket mutat, a súlyom meg nem változott az elmúlt két hétben, amit el sem tudok képzelni, hogy hogy történhetett, mert szinte állandóan eszem.
Viszont a torokégésem egyre rosszabb, ha megyek legközelebb, jelzem, hogy adjanak rá valamit, mert eléggé megkeseríti az életem. Most már nagyjából mindentől ég a torkom, guglidoktor azt ajánlotta, hogy egyek egyszerre keveset, meg igyak is keveset (haha, jó vicc, egyszerre simán lecsúszik három deci bármi) meg ne egyek édességet, fűszereset, ne igyak kávét, teát stb. Hát lassan nem marad kaja, amit megehetnék. Ráadásul jóízűen, mert tudom, hogy utána jön a torokégés, amit utálok. Nálam ez az a pont, hogy jó, akkor adjanak rá valami gyógyszert, bánom is én, csak múljon el.
Az utolsó oviszünetes hétre jött anyósom is. Nála sose lehet előre tudni, hogy meddig marad. Általában megegyezünk előre egy hazautazási időpontban, aztán a végén vagy akkor megy, vagy nem. Szeret variálni. Épp ezért nem akadtam fönn azon, hogy amikor bejelentettük, hogy Bogyónak milyen nevet szeretnénk, akkor neki nem tetszett és azonnal elkezdett ötletelni, hogy szerinte mi lenne a jó. Mivel a kislányom nevével is ez volt, ezért ráhagytam. Egy héttel később, amikor Skype-oltunk vele, azzal kezdett, hogy ő bizony összeállított egy listát, hogy miből tudnánk még választani. Határozottan, de azért finoman megmondtam neki, hogy mi már döntöttünk, a gyerek neve nem fog változni, próbáljon beletörődni. Most hogy itt volt, ismét megkérdezte, hogy biztos végleges-e a névválasztásunk, mert neki ez nagyon nem jön be. És különben is, meg kellett volna kérdeznünk a családot is, hogy ők mit szeretnének.
Mondtam, hogy de mi vagyunk a szülei, nekünk kell ez ügyben dönteni. Erre ő bemondta az aduászt, hogy „de én vagyok a nagyija”. És ez bizony így van. Viszont mi fogjuk naponta nevelni a saját fiunkat, ő azért nem lesz a mindennapjainkban jelen. Hogy ez jó-e vagy sem, egy más kérdés, de tény. Mondtam, hogy a kislányunknál is megszokta a választott nevet, amire az volt a válasza, hogy hát igen, de akkor is rosszul esett neki, hogy mi nem kérdeztük meg őt előre. Én ezt nem értem. Lehet, hogy én vagyok antiszociális, de a mi családunkban nem szokás megkérdezni nagymamát-nagybácsit-unokatesót és még a jó ég tudja kit, hogy mi legyen a gyerek neve. Egyrészről így is épp elég nehéz ügy kettőnknek választani.
Aztán biztos lesz olyan is a családban, akinek olyan név tetszik, ami nekünk nem, ráadásul az én oldalági családom cirka 80 főből áll (csak unokatesókig bezárólag). Ennyi embert lehetetlen megkérdezni és a kedvére tenni. Értem én, hogy az anyósom egy kicsi, de összetartó családból jött, ahol döntés nem született közös akarat nélkül, de én erre nem vagyok alkalmas. A családi összejövetelektől is irtózom, amit ő próbálna erőltetni. Neki az a „buli”, ha minél többen körbeülik az asztalt a családtagok közül, nekem meg az, ha elvonulhatok a férjemmel valahova csak kettesben. Nem vagyunk egyformák, na. Ettől függetlenül jól megértjük egymást, nincs harag közöttünk, csak ebből a szempontból nem vagyunk kompatibilisek. Szerencsére anyósom intelligens asszony, felfogja, hogy vannak máshogy gondolkodók is, mint ő. Mint kiderült a férjemnél is bepróbálkozott a név-ügyben, de a férjem „elhajtotta” azzal, hogy őt ez az egész név mizéria annyira nem érdekli, neki szinte mindegy mi a gyerek neve, csak ne legyen nagyon elborult.
Ja, egyébként Bogyó neve Vincent lesz.
Zizik
