33. hét
„Vicces” dolog ez a naplóírás. Folyamatosan írom, hogy ne felejtsek ki semmit sem, így viszont néha azt érzem, hogy az előzőleg leírt dolgok már nem is érvényesek. Mint pl. a mostani bejegyzésnél is. A hét első felében éreztem azt, amit először leírtam, aztán rá pár napra megváltozott a kedélyállapotom, aztán megint visszaváltozott. Tisztára mint a tavaszi időjárás. Szóval miután ki akartam törölni az alábbi bejegyzést többször is, végül úgy döntöttem, hogy mégsem teszem, mert szóról szóra igaz. Csak épp naponta változó módon. A hétvégi hidegfront előtt végképp tele volt a tudatom mindennel és mindenkivel. Minden bajom volt, semmi sem esett jól, nagyon nyomott volt az idő, csak délutánra „enyhültem” meg, amikorra lehűlt a levegő és érezni lehetett az eső illatát a levegőben.
Szóval az elmúlt héten tényleg nagyon ingadozó volt a kedélyállapotom. Egyrészt itthon van a kislányom az oviszünet miatt, és nem tudok úgy foglalkozni vele, ahogy szeretnék, mert nagyon hamar fáradok. Érzi ezt ő is, meg azt is, hogy nincs rendesen „meghajtva”, így mostanság nehezebb vele. Megszokta, hogy egész nap jövünk-megyünk, játszótér, ilyen-olyan programok, mindig ki tudok találni valamit. Mostanság ez azért erősen lekorlátozódott, és bár nagyon megértő is tud lenni (pl. egyik nap hagyott 15 percet aludni, amíg ő eljátszott szépen) azért mégiscsak ötéves. Nekem meg lelkifurdalásom van.
Másik meg: egyrészről szeretném, ha minél tovább bent maradna Bogyó, másrészről meg most már nagyon terhesnek érzem ezt a terhességet. Lassan már ülve alszom, de így is jön a gyomorsav legtöbbször, nem beszélve az esti kimászkálásokról. Szerintem a természet/szervezet így készíti fel az anyákat a következő időszakra, amikor úgysem hagyja a baba aludni őket. Ezen kívül kezd elegem lenni a diétámból is. Még a múlt hétvégén ünnepeltük a kislányom szülinapját és elég nagy lelkierő kellett, hogy ne kóstoljam meg a tortát. Az a legnagyobb baj, hogy tudom, már csak késleltetni tudom a májfájásomat, ami persze nem utolsó szempont, de így egy kissé már okafogyottnak tűnik számomra a diéta betartása. Jobban mondva nem okafogyott, mert tudom, hogyha tejes dolgot eszem, akkor biztos, hogy aznap nagyon rosszul fogom érezni magam, így meg csak kissé. De azért nem vidámít a tudat, hogy bármit csinálok, nem érzem magam komfortosan.
Fújtatok, mint egy gőzmozdony, horkolok, mint egy medve és ráadásul kezd kialakulni egy enyhe aranyér is. Ezek miatt kissé türelmetlenebb is vagyok a kislányommal, amit nagyon bánok. Nem szoktam hozzá sem ahhoz, hogy nem vagyok száz százalékos, sem ahhoz, hogy nem tudom uralni a cselekedeteim következményét. Ráadásul mivel hamar fáradok, a lakás is nagyjából romokban hever, ami meg zavar. Szóval sehogy se jó most nekem.
Ez az egyik állapotom. A másik meg, hogy „végül is már a 33. hétben járok, nagy gond nem lehet”. Tök természetes, hogy könnyen fáradok, a gyomorsav is azért jön fel, mert a gyerek nő, tehát minden (vagy legalábbis majdnem minden) rendben. Ha egy kicsit lassabban is, de azért növekszik Bogyó. Kihúzzuk akár a 38. hétig is, bár ez azért még a legoptimistább elképzeléseimben is csak vágyálom. Azért amikor épp semmi nem aggaszt, akkor azt mondom, hogy a 36. héttel már kiegyezek és az egészen jó lesz. Ráadásul minden nap tudok valamennyit haladni azért a házimunkával, nézhetne ki rosszabbul is a lakás. Meg különben is, vettünk egy söprő robotot, ami hát nem egy nagy lumen, de ha mindennap használom, akkor egész jó a hatásfoka. Ráadásul csak 25 euróba került (igazából annyit is ér), úgyhogy egy gonddal kevesebb. Meg különben is, a felhők felett mindig süt a nap, az optimizmusom MINDIG győz! Illetve az is bizakodásra ad okot, hogy Bogyó egyelőre nagyon aktív, sokat mozog, nem érzem egyelőre úgy, hogy baj lenne az ellátásával. A kislányom is sokszor érzi, hogy nagyokat rúg a tesója, ezen mindig nevetgél is egy sort. Mindezeken felül a hétvégén sikerült beszereznünk egy használt légzésfigyelőt az eredeti ár egyötödéért, ráadásul csak a szomszéd faluba kellett átugranunk érte. Ma meg megyünk és megnézünk egy babakocsit, ami ha tényleg olyan jól néz ki, mint a képen, akkor szintén egy főnyeremény. A kedvenc márkám ugyanis, és csak harmadáron adják, mintha újonnan vennénk.
Nem tudom, hogy ilyenkor miről szoktak a párok beszélgetni, mi teljes nyugodtsággal beszélgetünk arról, hogy ha korababa lesz Bogyó, akkor melyik héten mik a kilátások. Nem esünk kétségbe, hogyha korábban jön. A kislányunk születése után elég kemény kiképzést kaptunk. Megbeszéltük, hogy tök jó, ha a 34. hétig kihúzzuk, mert addigra kifejlődik a tüdeje és nem kell se tüdőérlelő, sem lélegeztetőgép. Minden további hét, nap ajándék.
Kis falunkban a héten „akció volt”, ráadásul nem is akárhol, hanem a mi lépcsőházunkban. Történt ugyanis, hogy egyik délután hallom, hogy felzúg a légvédelmi sziréna hangja. Amikor először hallottam ideköltözésünk után, nem tudtam hova tenni a dolgot. Most már tudom, hogy ezzel jelzik a helyi önkéntes tűzoltóknak, hogy gyorsan-gyorsan, bevetés van. A sziréna hangja után nem sokkal felhangzottak a tűzoltószirénák is. Rendben, ez is megszokott. De az már nem, hogy egyre közelebbről hallom, és így persze egyre hangosabban is. Majd megállt egy kisebb és egy nagyobb tűzoltó autó pont előttünk. Majd rá egy percre még egy nagy tűzoltóautó. Persze azonnal elkezdtünk nézelődni az ablakból, hogy mi is van, de semmi füstöt vagy hasonlót nem láttunk. Ezután halljuk, hogy az egyik tűzoltó becsenget valamelyik szomszédunkhoz. Erre már kinéztünk a lépcsőházba is (ha szaladni kell, tudjunk róla alapon), de ott sem láttunk semmi rendkívülit.
Közben a szomszédos zsebkendőnyi zöld felületre leszállt egy sárga mentőhelikopter is. Ezt már végképp nem tudtuk hova rakni, ugyanis a helikopter a német autóklubhoz tartozik. Végül befutott egy mentőautó is. Mindez nem tartott tovább, mint 15 perc. (Mármint a sziréna felhangzásától.) Végül amit láttunk, hogy a lépcsőházunkból kitolnak egy nagy, kamasz fiút, légzőcsővel az orrában, de teljesen tudatánál levőnek tűnt. Még nem derült ki számomra, hogy pontosan mi történt, de ez szerintem csak azért lehet, mert még nem beszélgettem a szomszéd nénivel azóta. Bár a másik két szomszéd néni meg tőlem kérdezte, hogy mi történt. Szóval érdekes a helyzet. Mindenesetre számomra úgy tűnt, hogy egy kissé nagy feneket kerítettek a dolognak. Mondjuk ha én lettem volna rosszul, vagy neadjisten itthon beindul a szülés (ami a rémálmom), biztos örültem volna az azonnali intézkedésnek, bár úgy tűnt, hogy végül is az ellátást a mentőautó érkezése után kapta a srác, addig a tűzoltók csak csekkolták a helyzetet.
Zizik
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?
