Anyák napja.
Szervusz, Anyám.
Azért ez a fellengzős, brazil szappanoperás megszólítás, mert nem ismerlek. Általában a szülinapom környékén, télen jutsz az eszembe. Nem tudom, most miért. Talán, mert Anyák napja lesz. Talán, mert magam is gyereket szeretnék már. Vagy, mert az elmúlt 25 évet nem neked szeretném megköszönni.
Engem nem várt szerető család. Nem volt örömteli a terhességed, gondolom. Nem fogta a kezedet az apám, ha tudod egyáltalán, hogy ki volt. Nem állt a szülőszoba előtt izgatott nagyszülő, nem volt úton testvér, hogy időben odaérjen. Egyedül lehettél. Sajnálom. Nem ismerem a helyzetedet, nem is vágyom rá. Engem is egyedül hagytál.
A szerencsecsillagom ragyogott, mert néhány hónap után hazavittek az igazi szüleim. Az igazi anyukám. Igazi, mert ő kelt fel hozzám éjszaka. Ő melegítette a tápszeremet, mártogatta mézbe a cumimat, ragasztotta a sebemet, szedegette a tüskéket, amikor beleestem a rózsabokorba. Ő sírt velem az első ovis napomon, és ő volt büszke rám, amikor 16 évesen nyelvvizsgáztam, vagy amikor csereprogramot nyertem egy évvel később Finnországba. Ő az, aki nem tudott aludni akkor sem, amikor már rég nem laktam otthon, addig legalábbis nem, amíg nem írtam sms-t, „Anyu, minden ok, itthon vagyok, jó buli volt, holnap beszélünk.” Tőle tudom, hogy kell tampont használni, vagy miért hülyék a fiúk. Ő vigasztalt, amikor a fürdőszoba szőnyegén zokogva sirattam azt a szerelmet, ami soha nem lehetett az enyém. Ő lesz mellettem, amikor mindenki haját kitépem majd az esküvőm előtt, valószínű elrángat moziba, hogy megnézzünk egy pocsék filmet, amin aztán hazáig röhögünk. Egyszer megkérdezte tőlem, mi a legboldogabb emlékem gyerekkoromból. Őszintén válaszoltam: hát, az összes. Igen, Anyu, az is, amikor az iskola miatt veszekedtünk, vagy azért, mert az első pasim miatt 45 kilóra fogytam, és három óra hosszán keresztül ültünk a sült hús felett, együtt, amíg meg nem ettem. Mindegyik boldog.
Nem tökéletes, nem olyan, amit magazinokban látni, nem üvegbura alatt mutogatni való. Csak olyan, amilyenek mi vagyunk. De nem is kell másmilyennek lennie. Neki vettem virágot a spórolt pénzemből, őt hívom fel majd vasárnap hajnalban, neki szavaltam verset annak idején. De őt hívom fel akkor is, ha hajnali egykor eltörik magától az üvegpohár a pulton, és felriadok rá, aztán rossz ómen jelszóval tárcsázok: „Bocs, hogy felkeltettelek, de Anyu, jól vagytok? Nem, nincs semmi baj, aludj tovább. Csak hallani akartam a hangodat.”
Ő tudja, hová tettem a nokedliszaggatót két hónappal ez előtt, és hogy mennyi hagymát tegyek a pörkölt alá. Hogy mit vegyek fel, milyen legyen a hajam, vagy mit kellene tennem. Nem csak a kellemes helyzetekben, de a legmélyebb pillanataimban is, ha kérdezem, tanácsot ad. Mindig tudja.
Mindig is tudta. Anyu, rajzoltam kincses térképet, menjünk el kincset keresni! Rendezzünk szülinapi bulit, csak 20 barátomat hívtam meg, csinálj nekünk sorversenyt! Anyu, segíts, hogy kell használni a szőrtelenítő krémet, mert a fele szőr fent maradt! Anyu, fessük be vörösre a hajam, de tényleg, szerintem jó lesz; Anyu, igazad volt, ez borzasztó, csináld vissza! Anyu, elszívtam egy cigit, pocsék volt. Anyu, olyan másnapos vagyok, életem nincsen, a hátamra fektess, úgy van esélyem belefulladni a saját hányásomba, mert elhagyott... most miért forgatod a szemed? Anyu, hova tettem, nem láttad? Basszus, otthon hagytam a fogamzásgátlót, és a Balatonon dolgozok, hogy lehetek ilyen hülye, Anyu, nézd meg a neten, hol van itt ügyeletes orvos, meg patika! Anyu, elestem korizás közben, vigyél be az ügyeletre, asszem eltört mind a két könyököm. Anyu, külföldre költözöm, segíts csomagolni. Nem láttad a hajvasalót? Elhagytam, eltörtem, elfelejtettem.
Anyu!
Nem tudom, melletted, Anyám, milyen életem lett volna. Nem tudom, miért nem kellettem, miért dobtál el, titok voltam-e, vagy valaki kényszerített, jobbat akartál nekem, vagy magadat védted, volt-e barátod, vagy egy részeg éjszaka eredménye voltam. Minden esetre úgy érzem a te érdemed nem sok az életemben, hiába szültél meg. Tőled egy terhet kaptam, amit cipelnem kell, a kitaszítottság érzését. A bizalmatlanságét, és a megfelelési kényszert, hogy szeressenek.
Ezt a terhet szedegette le rólam szeretettel, törődéssel, bizalommal, észrevétlenül az Anyukám. 25 évébe telt. És én észre se vettem addig, amíg pár napja fel nem hívott, hogy elmondja:
„Pont ma 25 éve, hogy életem legboldogabb napja volt, Kicsim. Hazahoztunk. „
Köszönöm.
Nóri
