Tudom, hogy nehéz. Három kicsi gyerekem van és külföldön élünk, a kislányom kétéves, ikerfiaim hét hónaposak. Az első hónapokat csak non-stop segítséggel éltem túl. Naponta húszszor szoptattam, a lányomnak sokszor egész nap csak a hangját hallottam a borzlyukból, ami régen a hálónk volt, és kezdetben átvette a két kis piránya. Örültem, ha mindhárom gyerek hasa tele van, a pelenkájuk tiszta, és végre lehet aludni zavartanul harminc percet. Persze ahogy nőttek, meg mi is egyre jobban felnőttünk a feladathoz, a mindennapok egyszerűbbek és sokkal mosolygósabbak lettek. Eldöntöttem, hogy már nem kell a 24 órás felügyelet, megleszek velük egyedül, néhány órás háztartási segítség elég. Nyilván akkor nem számoltam vele, hogy bizony kelhet újra éjjel mindenki két-háromóránként valami miatt, és utána jöhet a borzasztó szenvedés következő nap, hogy valahogy kibírjam, mert persze a gyerekek szuperül bírják. Ismét az igények kielégítésére szorítkozva, meg a Finger song 36-szori meghallgatásával telt el pár nap. És aztán ez is helyreállt - egy időre.
És mégis hogyan emlékszem ezekre a napokra? Tök jók voltak, csodás szép nyár volt, a fiúknál egyre jobban visszaszorultak azok az újszülöttkori nemtudjukmiazoka sírások, a kislányom megtalálta a helyét az ötfős családban (továbbra is ő a főnök).
A mai internet ontja magából a miért szar, hogy kisgyerekkel vagyok otthon, miért nem vagyok képes hatékonyan bevonni a férjem a gyerekek körüli és otthoni teendőkbe, és ezért miért vagyok rá emiatt némán, baromira megsértődve típusú cikkeket.
Szükség van balanszra, egyrészt a gyerekek, bármilyen hihetetlen aranyosak, viccesek, nem olyan nehéz felvidítani őket, mi pedig ügyesek vagyunk, de ha elúszunk, van szánk, általában van kitől segítséget kérni, és szerencsés esetben olyan társunk, akivel beszélgetni tudunk. Tehát a szenvedős blogbejegyzések mellett olyasmikről is lehet írni, (és olyasmiket is meg lehet a valóságban élni), hogy ma olyan klasszul ment a nap, sőt, tegnap is, azelőtt is, kimentünk a játszótérre, futkároztunk, lecsúsztunk a vizes csúszdán, alig akartunk hazamenni, a kicsik aludtak egy jót a hóesésben. Közben rájöttem, hogy ha egy tennivalót húsz részletre bontok, akkor végzek vele, és ettől is jól érzem magam, mert rend van, vagy kész van egy egyszerű süti, vagy volt idő olvasni. Vannak jó blogok tele praktikus ötletekkel a háztartásban, és jó játékötletekkel a gyerekeknek, azokból érdemes meríteni, és máris időt spórolunk, és jut idő magunkra, és akkor az időt nem a önsajnálós posztokra szánjuk, vagy legalábbis azok sóhajtozva olvasására, hanem magunkra, valamiből erőt merítünk, amit újra a családnak adhatunk.
Még mielőtt mindenki felháborodik, hogy márpedig a mindennapokat akkor sem lehet kibírni, és ki kell engedni a gőzt, stb. Meg hát kinek panaszkodjunk (amúgy én is szoktam), ha nem egymásnak, anyukáknak, akkor arra biztatok mindenkit, hogy egymást, anyukákat időnként építsük is. Okos, praktikus ötleteinket osszuk meg egymással, járjunk össze kávézni, engedjük össze a gyerekeket és nézzük őket a kávéscsésze mögül, milyen ügyesen feltalálják magukat.
Szóval tudom, hogy nehéz, viszont van hozzá erőnk!
Noémi
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?
