Csak nemrég olvastam el a kommenteket, amiket a posztomhoz írtatok. Emiatt gondoltam azt, hogy írok egy folytatást, magyarázatot, hogy mindenki számára érthető legyen.
Először is szeretném elmondani, attól még, hogy valaki szorong, pánikbeteg, kényszergondolatai vannak, ugyanolyan, mint bármely más ember. Sőt, olyan is van köztünk, akiről soha fel sem tételeznétek, akin észre sem vennétek, hogy éppen pánikrohama van.
Én ilyen voltam és ilyen vagyok.
Az évek alatt felvettem egy olyan arcot, egy olyan szerepet, amilyen egyébként nem vagyok, és ebbe nem fér bele, hogy gyengének, sebezhetőnek, erőtlennek látsszam. Legalábbis ez vagyok én. Mások számára egy nagypofájú, a társaság középpontjában lévő valaki. A párkapcsolatában hűvös, kimért, mások számára megközelíthetetlen.
Az a röhej az egészben, hogy nem is ilyen vagyok. Csak valami miatt évek alatt elnyomtam a nőiességem. (Apám soha nem engedte, hogy fessem magam...) Azt akarom, hogy mindenki erősnek lásson, és ezért megteszek mindent. Csak éppen szépen belülről felemészt az a sok kibeszéletlen dolog, kudarc, baj, öröm.
Igen, mindenki azt gondolta rólam, hogy minden a legnagyobb rendben van. “Te pánikbeteg? Na ne hülyéskedj! Pont te! Soha nem gondoltam volna rólad!”
S amikor megszületett a huszonhatodik rosszullét után a diagnózis, hogy az agyammal van baj, nem akartam elhinni. Na, majd pont én leszek pánikbeteg!
Már abban a stádiumban kerültem szakemberhez, amikor a gyógyszeres kezelés nélküli gyógyítás szóba sem kerülhetett. Annyira ki voltam készülve a mindennapos rosszullétek miatt, hetente vitt mentő vagy a párom az ügyeletre. A házidoki a mellkas-szűkülésre és fájdalomra erős fájdalomcsillapítót írt fel. Röhej!
Szóval hosszas kivizsgálás: EKG, belgyógyászat, gyomortükrözés, vérvétel, reumatológia… És jó fél év után kerültem a pszichiáterhez.
A rohamok szörnyűek, szinte kibírhatatlanok, leírhatatlanok. Belső remegést érzek, mindjárt-összesek-és-meghalok érzést, baromira fáj a mellkasom. Máskor mintha 100 kilós súllyal nyomnák, nem kapok levegőt, emiatt felületesen, kicsiket lélegzem, begörcsölnek az ujjaim, a lábaim, bizsereg a bőröm… most meghalok, vagy menekülök!
Kívülről figyelem magam, ilyenkor mindig masszírozom a vállam, próbálok mosolyogni vagy jó kedvvel beszélgetni, de fogalmam sincs, mit mondok, mert nem arra figyelek. Csak legyek túl rajta!
Aztán, ha folyamatosan rosszul vagyok, nem megyek sehova, mert mi van, ha ott…? A párkapcsolatomat elhanyagolom, a baráti társaságot is kerülöm. A kör bezárul.
Amikor kiderült, hogy terhes vagyok, megjelentek a kényszergondolatok. Rosszabb, mint a pánikroham. Ezzel nem tudok mit csinálni! Ezek jönnek, ha mosogatok, ha nyaralok, ha dolgozom, ha utazom, ha bármit teszek. Ez nem terhesség utáni depresszió!
Kínzó gondolatok gyötörnek.
Már félidős terhes lehettem, amikor az öcsém nálunk aludt. Este elment a barátaival, és jó sokáig nem jött haza. Feküdtem, néztem egy szar filmet, és bekúsztak az alattomos gondolatok az agyamba. Mi van, ha én ártottam neki? Mi van ha azért nem jön haza, mert valamit tettem, amire nem is emlékszem? Biztos nem voltam magamnál, azért nem emlékszem… Rémülten hívom fel, s csak akkor nyugszom meg, amikor beszéltem vele.
Iszonyatos, leírhatatlan szorongás! A pszichiáterem nyugtat, s én is nyugtom magam: ez soha nem fordulhat elő. Az ilyen emberek soha nem lesznek bolond gyilkosok.
De egyes pánikbetegek alkoholisták lesznek vagy időszakos zugivók vagy más élvezeti szerekhez nyúlnak, ilyen a cigeretta is.
Menjünk szakemberhez! Ne éljünk ebben az ügyben a középkorban a régi rossz sztereotípiák miatt. Ne engedjünk a szorongásnak, ne engedjük, hogy a szorongás parancsoljon nekünk!
Ja, és aki azt tanácsolja, hogy kösd le magad, kötögessél, vagy horgoljál, ne pánikolj, mit játszod a fejed, sőt a kedvencem: gondolj valami másra…. és hasonló remekbe szabott mondatokat hangoztatja - küldd el a francba, és ne legyen lelkiismeret-furdalásod, hogy mit fog hozzá szólni!!
A pánikbetegségemből kiinduló mostanában fellépő hipochondriámról is írnék, ha esetleg valakit érdekel, de az egy másik poszt témája. Az se rossz sztori, ahogy azzal küzdök nap mint nap.
Nagyon remélem, hogy a gyerekem ezeket a szokásokat nem örökölte. Próbálom úgy nevelni, hogy ezeket ne vegye észre rajtam, nem erősíteni a betegségtudatát (mert van ám olyan anyuka is, aki beleneveli a gyerekbe). Próbálom nagyon nagy szeretetben, empátiában, szorongásmentesen, kiegyensúlyozottan, kiszámíthatóan, megbízhatóan, következetesen nevelni.
Remélem sikerül és boldog, egészséges felnőtt lesz belőle!
Ági
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán. Tetszik?
