Nem értem, hogy juthattam idáig. Azon kapom magam, hogy kétpercenként rövid, lényegretörő mondatokat vakkantok oda a hároméves gyereknek. Ráadásul olyan képtelenségeket mondok, mint:
- Ne ölelgesd a szemetest!
- Ne köpködd a takarót!
- Addig nem mész innen sehová, míg nem raktad ki a kirakóst!
Pedig azelőtt én egy laza ember voltam. Nem okozott gondot, hogy koncert után egy balatonparti strand padján aludjak vagy hogy a barátaink három gyerekét kergessem hosszasan a füvön. Úgy képzeltem, hogy rengeteg közös elfoglaltságunk lesz a gyerekeimmel: házifagyit csinálunk joghurtból és órákig társasozunk a szőnyegen.
Boldog lubickolásokat képzeltem el és hosszú esti beszélgetéseket, közös mozizást, nem pedig ezt, ami most van.
- Most azonnal... Nem akarom még egyszer mondani...
Egyszavas utasítások, rövid parancsok, mintha szerencsétlen valami elfuserált kiképzőtáborban lenne.
Ráadásul a személyiségem is gyökeresen megváltozott. Azelőtt semmi kivetnivalót nem találtam abban, ha az emberek kolóniában élnek és füvet szívnak, ma viszont azt is felháborítónak tartom, ha a gyerek nem rakja el maga után a Legót.
Utálom az undok hangú őrmestert, aki lett belőlem. Megint laza akarok lenni, ügyet sem vetve a szabályokra. Tábortűz körül akarok ülni szekéralnyi gyerekemmel, vidám dalokat énekelve, aztán meg a szénapadláson, elalvás előtt sokáig sztorizgatni.
De valamiért nem tudok laza lenni. Úgy érzem, akkor összeomlana a szépen felépített rendszer és minden elszabadulna. Hogy mi az a minden, nem tudom.
Mert végülis mi történne, ha nem utasítgatnám őket állandóan? Valószínűleg semmi tragikus. Egy kicsit több elpakolnivaló meg nagyobb lemosandó bőrfelület, esetleg egy-két karcolás.
Talán idővel meg is tanulnának értelmesen együtt játszani.
Létezik a pszichológiában a jótékony elhanyagoltság fogalma, amikor egyedül töltött időt biztosítunk a gyerek számára, így megtanul magában is játszani, lefoglalni magát.
Ha jótékonyan elhanyagolnám, és két percig nem figyelnék, a nagyobbik találna is magának elfoglaltságot: az öccse fejét rugdosná vagy a karját tekergetné, a pulóverét csapkodná hozzá, esetleg teliragasztaná az ágyát matricával.
Úgyhogy egyelőre marad az undok őrmester, aki kétpercenként odavakkantja:
- Ne edd meg a taknyos zsepit!
- Már megint levetted az öcséd harisnyáját?
Csak remélhetem, hogy nemsokára megjön az esze mindkettőnek, és végre elkezdhetünk közös, értelmes dolgokat csinálni, eltűnik az őrmester és helyére lép a remekül nevelt gyerekeivel szívesen időt töltő laza anyuka.
Addig meg nincs más hátra, mint minden szabadon maradó percüket kitölteni valamivel, hogy ne csináljanak oltári baromságokat.
kertedi
