Ott a ruhád kikészítve, siess, gyorsan kezd el felvenni, addig én felöltöztetem és megetetem Jankát. A zoknit se felejtsd el! Hadd fésüljem meg a hajad, jaj, még a fogad sem mostuk meg! Hozd a cipőd légyszíves, igen, úgy kell felvenni, igen az a bal lábad és a másik a jobb. Megetetem Jankát, addig próbáld meg felvenni a kabátodat egyedül. Nem, az esernyőt most nem visszük, nem fog ma esni az eső. Ne játssz a cipővel kérlek, sietnünk kell, ránkizzad a ruha. Igen, hozhatod magaddal Sacibabát. Igen, az oviba is beviheted. Mehetsz lefelé a lépcsőn, de kapaszkodj a korlátba! Ugrás be az autóba, gyorsan ülj be az ülésedbe, jövök mindjárt bekapcsollak, csak előbb beteszem Jankát.
Panaszra semmi okom, remekül beleszoktunk a hétköznapi mókuskerékbe, de néha azért eszembe jut, hogy most már minden egyes napunk ilyen lesz, amíg középiskolások nem lesznek? Vagy ameddig el nem költöznek? Valószínű, hogy amikor már egyedül fognak közlekedni, akkor is noszogatni kell majd őket, hogy időben elinduljanak. Ah, nehéz ez a szülői lét, engem is idegesít, hogy állandóan mindenkit sürgetek, gondolom hallgatni sem lehet könnyű.
A héten ráadásul az oviban elkezdődött a kiscsoportos tornafoglalkozás, amire még szeptemberben iratkoztunk fel. Nem komoly edzésre kell gondolni, „csak” koordinációs mozgásokat gyakorolnak, egyensúlyérzéket fejlesztenek játékos feladatokkal minden kedden és csütörtökön. Kimondottan 3-4 év körüli gyerekek vannak a csoportban és összesen 45 percig tart egy nagyon szimpatikus tanárbácsi felügyelete alatt. A foglalkozás az óvoda idejében van, nem utána kell ott maradni, mire odaérek a Nagyért az oviba ezeken a napokon, addigra végeznek is.
Mindenképpen szerettük volna, ha részt venne ezeken az órákon (hiába plusz költség), mert egyébként is nagyon energikus, állandóan mozgásban van, biztosan a hasznára válik, ha megtanítják neki, hogyan kell bemelegíteni, biztonságosan vadulni és foglalkozás szabályait követni. Itt játékos formában tud felkészülni arra, hogy ha később már valami tényleges sportszakkörre lesz kedve járni.
Négy évesen már lesz lehetősége, hogy ritmikus gimnasztikát vagy karatét is kipróbáljon, de az még a jövő zenéje. Kicsi még ahhoz, hogy az ovi után plusz szakkörökkel terheljük, ezért is örültünk neki, hogy ezeket a sportórákat kimondottan az ott töltött idő keretében tartják.
A lányom is nagyon várta, hogy mehessen tornázni, együtt készítettük össze a felszerelését és tornacipőt is együtt vettünk. Hétfőn még egy egyedi tornazsákot is varrtam neki, amiben a holmiját tudja majd hozni-vinni, erre annyira büszke volt, hogy azokon a napokon is magával akarta vinni, amikor nincs is foglalkozás.
Sokat autózunk együtt reggel és délután is, így ez a 30-40 perc mindig beszélgetéssel telik. A gyereknek mindig rengeteg mondanivalója van, folyamatosan csicsereg és az oviban történtekről is egyre részletesebben számol be.
Kedden délután éppen hazafelé tartottunk, amikor megint előkerült az egyik leggyakoribb téma – Jankával összehasonlítva ő hogy viselkedett babaként – amikor megjegyezte, hogy jó, hogy ő már nagylány, mert csak a babák sírnak, a nagylányok nem.
Ezt nem akartam annyiban hagyni, nem akartam, hogy azt érezze, hogy sírni ciki, és az „ő korában” már nem szabad. Mondtam is neki, hogy ez nem igaz, a nagylányok és a nagyfiúk is szoktak sírni, sőt az anyukák és az apukák is. Teljesen megrökönyödve hallgatta, hogy ez vajon hogyan lehetséges, de aztán eszébe jutott, hogy ő akkor szokott sírni, amikor fáj valamije – ebben meg is egyeztünk, hogy a fájdalom egyértelműen lehet a sírás oka.
Biztos, ami biztos azt is hozzátettem, hogy bármilyen furcsa is, néha akkor is szoktunk sírni, amikor nagyon örülünk, mert olyankor megtelik a szívünk boldogsággal és emiatt sírva fakadunk. Elmeséltem neki, hogy amikor kibújt a pocakomból és megszületett, akkor az apukájával mindketten annyira boldogok voltunk, hogy sírtunk és pont így történt Janka születésénél is.
Pár másodpercig gondolkozott ezen, aztán egy teljesen más témáról kezdett csipogni, de azért remélem, hogy átment az üzenet.
Az „anyáskodós” nagytestvér viselkedése továbbra is változatlan, a húgát végtelenül imádja, de más, nála kisebb gyerekekkel is hasonlóan bánik.
Szerda délután, amikor mentem érte az oviba, újra megerősítést nyert, hogy élvezi a babák társaságát, és szívesen tanítgatja őket mindenféle dologra.
Az óvoda épületét úgy képzeljétek el, mint egy szabálytalan hengert aminek a közepén található az óriási belső udvar. Ez a forma lehetővé teszi, hogy minden csoportszobából nyíljon kintre ajtó, így ha éppen az udvaron vannak délután, akkor ezen az ajtón keresztül tudnak a szülők is kimenni a gyerekek után.
A lányom csoportja eddig minden alkalommal közvetlenül az ő ajtajuk előtt lévő játszótéren randalírozott, de szerdán, amikor kiléptem az udvarra, akkor 3 ismeretlen óvónénit és egy csapat bölcsist láttam ott játszani. Nem gondolkodtam rajta túl sokat, észrevettem, hogy az enyém is ott ül a babák gyűrűjében egy földre terített pléden, szuper mehetünk is haza.
A szememmel azért megkerestem a mi óvónéniket is, hogy elköszönjük, tudja, hogy elvittem a gyereket, ne csak úgy ukk-mukk-fukk lelépjünk. Ő mesélte el, hogy igazából az udvaron az a szokás, hogy a csoport mindig együtt marad, de az én lányom a bölcsisek között akart játszani, most kivételesen megengedte neki és amellett, hogy ő is rajta tartotta a szemét, az ottani gondozók vigyáztak rá.
Nem aggódtam, hogy valami baja lesz, tökéletesen zárt az udvar (az épület falaival), eltűnni nem tud, de azért a bölcsis felnőtteket is megkérdeztem, hogy mégis mit csinált ott a kicsikkel.
Homokozni és formabedobózni tanította őket kérem szépen!
Köpni-nyelni nem tudtam, hogy úgy döntött, hogy „feladja” a saját játékidejét, hogy a bölcsiseket tutujgassa. Hazafelé mondta is, hogy ő tudja, hogy a babák nem tudnak semmit, mindent meg kell nekik tanítani, ő meg úgy gondolta, hogy megosztja a saját tudományát. Hihetetlen egy karakter, az biztos!
Csütörtökön délután egy baráti párral és a 4 éves kisfiúkkal találkoztunk. Ők már voltak nálunk többször, a gyerekek is nagyon jól kijöttek egymással, így most mi látogattuk meg őket egy „playdate” keretében. Kertes házban laknak, így adott volt, hogy a srácok sötétedésig kinn tudnak majd viháncolni, erre is készültünk.
Megmondom őszintén, mi a férjemmel abszolút nem tudtunk leengedni, nem tudtunk békésen kávézgatni és beszélgetni a barátainkkal – mindketten halálosan feszültek voltunk, egészen amíg be nem ültünk az autóba hazafelé.
Lehet, hogy mi vagyunk ennyire helikopterek, de kimondatlanul is ugyanarra jutottunk: idegen helyen, ráadásul udvaron, hótbiztos, hogy le nem vesszük a lányunkról a szemünket. Váltottuk egymást a Nagy és a Kicsi között, így azért persze az egyikünk a babával tudott valamennyi időt tölteni az asztalnál is, de én elhűlve figyeltem, hogy a barátaink mennyire nyugodtan trécselnek a három oldalról zárt pagodában.
Hazafelé beszélgettünk is róla, hogy lehet, hogy mi is másképp állnánk a dologhoz, ha a saját udvarunkról van szó, ahol tudjuk, hogy mi kerülhet a gyerek kezébe, milyen baj érheti és tudjuk, hogy le vannak zárva a rizikós részek. Sajnos az a veszély mostanában nem fenyeget minket, hogy kertes házba költözzünk, úgyhogy egy ideig biztosan nem lesz aktuális emiatt aggodalmaskodnunk.
A fentieken túl fontos megemlíteni a hét legjelentősebb eseményét: Janka 3 hónapos lett! Iszonyatosan gyorsan tellik az idő, az elmúlt hetek szinte összefolynak, a baba meg csak növekszik.
Már 6050 gr, kereken 400 grammot hízott a múlt hónap során. Jelentős a visszaesés az első (1260gr) és a második (1000gr) hónaphoz képest, de nem is reális elvárás, hogy még mindig kilón felül hízzon havonta.
Írtam már róla, hogy itt nincs minden hónapban státusz a csecsemőknek, csak minden második hónapfordulónál, így mivel legutóbb voltunk, ez most kimarad és csak novemberben találkozunk újra a gyerekorvossal.
Szerencsére időközben az idő is lehűlt, legalábbis a reggeli órákban már nincs 20 fok feletti hőmérséklet, így végre el tudtam kezdeni hordozni is. Összehasonlíthatatlanul egyszerűbb, hogy nem kell állandóan előszedni a babakocsit minden megállónál, de a leginkább annak örülök, hogy amíg a mellkasomra van kötve a logisztikázás közben, addig sem az autósülésben ül. Néha komoly bűntudatom is van amiatt, hogy szegény elég sok időt tölt benne, igyekszem minden pillanatban kiszedni belőle, amikor megoldható.
Ehhez kapcsolódóan muszáj megemlítenem, hogy a hordozós kabát akkor királyság, hogy szerintem bőven lehetne a világ kilencedik csodája (a nyolcadik helyet már elfoglalta a mosogatógép az én listámon). Én egy átmeneti parkát vettem, ami télen valószínűleg már kevés lesz, de amilyen enyhe volt az elmúlt néhány szezon, lehet, hogy még akkor is hordani fogom. Egy biztos: minden forintot megért és annyira szuper a fazonja, hogy a hordozós betét nélkül is évekig fogom még használni.
Az október beköszöntével itthon is elkezdtünk felkészülni a télre. Az erkélyen lévő növényeket „leszüreteltem” és nekikezdtem a cserepek és ládák kiürítésének is. Még nem jutottam a végére, de amilyen jó idő van még mindig napközben, nagyon úgy tűnik, hogy nem szükséges kapkodnom.
A hétvégén összeállítottam a karácsonyi excel táblázatunkat is. Ebben vezetjük minden évben, hogy kiket szeretnénk megajándékozni, milyen tárggyal készülünk és beszereztük-e már az adott meglepetést. Egyelőre csak a nevek kerültek bele, borzasztóan ötlettelenek vagyunk, de a táblázathoz mindketten hozzáférünk a férjemmel, így ha eszünkbe jut valami jó ajándék, akkor bármelyikünk bele tudja írni.
Tudom én, hogy még csak október van, de amennyire szalad az idő, mire észbe kapunk, már december közepe lesz.
Salty
