16 óra, indulnunk kell, fel Budapestre. Felveszem a kabátom. A férjem karjába veszi a kicsi babánkat, majd én is. Potyognak a könnyeim. A kicsi nem tudja mire vélni, talán azt hiszi, nevetünk. Anyámnak adom, indulnunk kell. Az ajtóból integetnek, a picinek még segítség kell. Mosolyog.

Napok telnek el. A délutáni szürke fény sugarai hunyorognak be a redőny résein. A légben menzás rántott hús szaga száll, és távoli csörömpölés hallatszik. Szürke december a szürke Budapesten. Egy távoli magas ház faláról fakó tányérként gurul le a Nap, hogy aztán jöjjön egy másik ugyanilyen. A meleg otthonokban karácsonyra készülnek, sütirecepteket bújnak és azon gondolkoznak, mi mindent kell még megvenni. Másoknak komoran közeleg az ünnep, szeretet, emberség nélkül. Én egyik csoporthoz sem tartozom. Van szerelmem, meleg otthonom, gyönyörű kisbabám, majd’ egy éves. Csak a távolság választ el tőlük, nem látom őket a rántotthúsködös délutánon. Fekszem a fehér párnán. Szívműtétem volt.

Vártam ezt a napot, minden félelmem és reményem ebbe az egyetlen napba zsugorodott bele. Sodortatom magam az eseményekkel. Alig dél előtt toltak végig a műtőfolyosón. Gondolkoztam, elfussak-e. Mondták, elkapnak. Vicces lett volna egy szál zöld lepedőben menekülni. Meg mi elől is? A sorsom elől? Felesleges. Aztán odaértünk és várni kellett. Kértem valamit, mert már nagyon féltem. Ott véget ért a film.

Félelmetes volt felébredni. Pár óra, extubáltak, de nem is fájt akkor. Hatott a morfium. Hosszú volt az éjszaka, immár az őrzőben. Ólomlábakon járó idő, valahogy azért átröpített a nehezén. Valahogy a fájdalom törlődik az agyakból. Az ember nem hiszi, hogy napról napra jobb lesz. Hogy ma még csak az ajtóig tudok kétszer elsétálni, holnap már a folyosóra, aztán ki tudja meddig…Visszanézve már nem is tűnik olyan ijesztőnek  pedig az volt, tudom.  Hiányzik a kicsi babám, minél jobban vagyok, annál inkább. Balatonfüredre helyeznek rehabilitációra. Minden vágyam, hogy hazamehessek karácsonyozni. Nekem most nem kell tuti mézeskalácsrecept, extra díszítés, tőlem lehet a kaja valami gyorsétteremből is. Csak szeretnék otthon lenni.

Újra ólomlábakon jár az idő. Szinte semmit sem kell csinálnom. Öregekkel vagyok körülvéve. Más kor, más gondolatok. Várok, hogy leteljen a legrövidebb idő, amíg itt kell lenni.

Amíg nem volt gyermekem, más volt minden. Volt férjem, akihez ragaszkodtam, aki hiányzott, ha nem volt velem, de mégis minden más volt. Most mintha egy darabot szakítottak volna ki a szívemből, bánatos vagyok. Még van két hetem és egy karácsony, amit nem biztos még, hogy otthon tölthetek. Érti ezt minden anya, akit elszakítanak gyermekétől.

Tudom, meg kellett ezt tennem. Nem volt más választásom. És hálás vagyok, hogy mellettem állt a családom, és hogy a Városmajori Szívkórházban ilyen csodálatos emberek vigyáztak az életemre.

Juditty