Síelni jó! Mire tegnap kibányásztam az autómat a hóból, addigra teljesen úrrá lett rajtam a síelős életérzés. Megcsapott a szabadság északi szele, aki – nyilván saját szórakoztatására – minduntalan belefújta a napsütésben szikrázó hószemcséket a kabátom ujjába, a nyakamba és a tátva maradt számba.
Kellemetlen érzés a váratlanul jött hó a meleg sál alatt, ahogy a bőrömhöz ér. Sebaj, hamar felfrissítette a hetek óta négyórás szoptatási ciklusokra berendezkedett agyamat.
A télikabát alatt rajtam lévő fürdőruhámban ütemesen lapátoltam a havat az autó tetejéről és egyre nőtt a hókupac az autó mellett. Annyi havat próbáltam egyszerre a lapátomra tenni, amennyit csak a vékony műanyag nyél elbír. Igyekeztem legyőzni az időt, hisz a következő szoptatásig 4 órám volt akkor, amikor befejeztem a legutóbbi etetést és elindultam az uszodába. Annak már lassan fél órája, és még mindig a házunk előtt vagyok, igaz, térdtől lefelé már most is vizes mindenem. Tulajdonképpen már ez is sportnak számít és tovább hajráztam.
De megérte, mert aztán az uszodába érve ledobáltam magamról a téli ruháimat és már ugrottam is az évnek a többi szakában fogvacogtatónak mondható, de
mostani mínusz 8 fokban forrón gőzölgő szabadtéri medencébe. A 20 fokos víz forrónak tűnt az arcpirító téli szélből belecsusszanva. Minden relatív. Tovább elmélkedtem úszás közben a téli-nyári hőmérséklet és hőérzet-különbségekről, amikor az eredménytelen agymunkámat kikapcsolta egy kellemes kép.
A páratlan hosszok végén egy dolmányos varjú ült és méregette a vízből fel-felbukkanó fejemet: az a kerek mozgó golyó a víz felszínen vajon mekkora veszélyt jelenthet? Valószínűleg elkönyvelte egy idő után, hogy én is iszom a vízből, mert később ő is így döntött és bátran lépdelt a kicsapó víz peremén egyet-egyet kortyolva.
A sávot egy 80 körüli hölggyel osztottam meg, de úgy igyekeztem, hogy mindig váltsuk egymást a fordulóknál és ne egyszerre érjünk oda. Láttam, hogy többször próbált szemkontaktusba kerülni velem. Beszélgetni volt kedve, így megvártam amíg a fürdő ezen szegmenségre jellemző, a csikóhal testtartáshoz hasonlatos úszásnemében a következő fordulónál utolért. Azért csikóhal, mert szabad szemmel és úszószemüveggel egyaránt észrevehetetlen bármilyen kéz- vagy lábmozgás a vízben, a függőleges testtartásuk dacol a sűrűségi törvényekkel, nem süllyednek el, sőt haladnak anélkül, hogy a víz ellenállása komolyabb gondot okozna számukra. Mindig rosszallóan nézik viszont azokat az úszókat, akik kizökkentik őket ebből a meditatív állapotból, és akiktől egy-egy kar- vagy lábtempó miatt vizes lesz a frissen sminkelt arc és a csavarókon száradt haj.
A sávtársam megállt mellettem és feltette azt a kérdést, ami már láthatóan legalább 10 hossz óta furdalta az oldalát: "SZINTÉN NYUGDÍJAS JEGGYEL?" – kérdezte őszinte érdeklődéssel. Nincs mese, ezt a kérdést nekem szegezték. Úszószemüvegbe préselt szemeim elkerekedtek, végigfutott az agyamon, hogy OK, hogy a szülés utáni 6. héten az orvosi kontrollra menet a betegfelvételis hölgy velem együtt örülve megkérdezte hogy "ELSő BABA?". Az még belefért hat héttel a szülés után. Azon is rég túltettem már magamat, hogy a tizenévesek már csókolomoznak nekünk, harmincasoknak. Nyugdíjasnak viszont eddig még nem néztek. Belekapaszkodtam az egyetlen kéznél lévő mentőcsáklyámba: az úszószemüveg és az úszósapka torzíthatnak és talán a sávtársam sem mérte fel tökéletesen a helyzetet.
"Nem. Rendes napijegyet vettem." - válaszoltam a hölgynek, aki viszont ezzel a válasszal korántsem volt elégedett és tovább kérdezett: "Orvosi rendelvényre vettem a jegyet?" Tovább bizonygattam, hogy én biza' felnőtt, teljes árú jegyet vettem. Aztán amikor megértette, akkor már csak azt firtatta, hogy ha már a medencében egyedüliként így pórul jártam, "...akkor viszont egész napra maradok, ugye?" "Dehogy, hisz vár otthon a pici baba és meg kell szoptatni." - mondtam. "De a meleg vízbe, azért csak átmegy?" - aggódott tovább a jegyeim ár-érték aránya felől a kedves hölgy, de láthatóan nem fért a víz által egyáltalán nem érintett kobakjába, hogy ki az, aki egész árú jegyet vesz és csak egyetlen órát úszik, majd hazamegy?! Aztán végül otthagytam a gondolataival, mert közben fázni kezdtem. Az erős szélben a víz hűvösebb volt, mint máskor.
Ő meg ott gubbasztott az 50 méteres medence szélén ámuló, pirosra rúzsozott szájjal, hatalmas lencséjű napszemüvegében, korosztályához és persze az ezen fürdő divatdiktálóihoz dukáló piros fodros, úszósapka helyett inkább úszókalapnak nevezhető fejfedőben és zavarodottan rendezgette arany ékszereivel együtt a gondolatait is az iménti diskurzusról.
Szóval ilyen nagy kalandok érik a két szoptatás között otthonról kiszabaduló kismamaembert az uszodában. A nyirkos bőrömre sietősen visszarángattam a téli gúnyámat. A büfében még engedélyeztem magamnak egy szalámis molnárkát és annyi folyadékot, amennyit csak bírtam, hogy ne legyen gond a tejutánpótlással, aztán a 'vizes haj a kapucni alá' és máris kilőttem a parkolóból.
A hídon még megcsodáltam a zajló Dunát. Úgy néztem a lassan vánszorgó jégtáblákat, mint azok a rabok, akiket átszállítanak egyik fegyintézetből a másikba és pár perc erejéig révedezhetnek a természet éppen akkor látható csodáin. Bár még maradt szabad fél órám a következő szoptatásig, de siettem haza, mert az én otthoni fogvatartóm már nagyon hiányzott.
acsevi
