Nemrég volt itt néhány parázs vita, hogy mennyi ideig kellene „teljesen” otthon maradni (a legtöbb vélemény szerint változatlanul csak az anyának…) a gyerek kiegyensúlyozott fejlődése érdekében…nos mielőtt nagyon belemerülne abba valaki, hogy például óvodába járni is traumatikus-e, vagy ha az anya éjszakai műszakban dolgozik vagy gyakran elutazik….gondoljunk bele, hogy ennél sokkal keményebb helyzetek is vannak, aminek ismeretében kissé nevetségesnek tűnik azon problémázni, hogy árt-e a gyerek lelkének, ha viszonylag gyakran nem érsz fél négyre az ovi elé.

Talán említettem már, hogy minden évben nézem a Verzió dokumentumfilm-fesztivált és a BIDF-et (Budapest International Documentary Festival) is, leginkább online, élve a Covid alatt bevezetett „távmozi” lehetőségeivel. Az idei filmválogatásom (idén vettem először olyan bérletet, amivel akár mind az 53 filmet nézhettem volna, ha van rá kapacitásom) minden előzetes szándék nélkül alakult úgy, hogy nagyon különböző helyszíneken és élethelyzetekben, de mindenhol az arcomba kiabált: úgy is felnőnek gyerekek, hogy az anya, bár létezik és törődik, nincs ott. Hetekig, hónapokig, évekig.

Nem, nem azért, mert nem szeret, vagy nem akar szeretni.

Az első történetem Moldovában játszódott. A kétezres évek elejétől indul az a családi videósorozat, aminek segítségével végigmennek azokon az éveken, amikor a családnak anya nélkül kellett boldogulnia. A politikai változások után a kilencvenes évektől kezdődően nem felemelkedés, hanem szegénység és kilátástalanság várt sokakra. Furcsa módon az asszonyok léptek: ők mentek el nyugati országokba, kiemelten Olaszországba dolgozni. Házvezetőnőnek, betegápolónak, mezőgazdasági vagy más munkára – egyedül, család nélkül. A film alapján aligha teljesen legálisan, az arca csak a családtagoknak látszik, az övéké nem.

Pont a rendezetlen helyzet miatt alakult ki az a helyzet, hogy ezek a nők évekig nem mentek haza, úgy érezték, nem mehetnek, mert akkor nem jöhetnek vissza, és mi lesz a megélhetéssel. Csomagban küldték az ajándékot, ruhát, játékot. A kapcsolatot pedig telefonon és videokazettákon tartották, ahol nézhették, hogyan nőnek fel a gyerekeik. Nélkülük.

A családi amatőrfilmek mutatják, ahogy a csetlő-botló, írni-olvasni tanuló kislányból nagykamasz lesz, ahogy a 2-3 gyereket terelgeti a keményen helytálló apa (aki a hazaküldött pénzből házat is vesz és épít), a sógornő, a nagyi, a nagynéni. És érezzük: itt valami akkor sincs rendben, ha onnan nézve egyszerűen nincs más megoldás, mint hogy a család egy tagja távolról biztosítsa a megélhetést.

És közben egyre távolodik mindenkitől, mert van, amit nem lehet se ajándékokkal, se telefonhívásokkal, se videokazettákkal pótolni.

A második film messzebbre visz, Kurdisztán hegyei közé. Az ISIS, a dzsihádisták gyakran raboltak ki falvakat, megölve vagy elrabolva az ott lakókat. A dokumentumfilm főszereplője egy fiatal nő, aki 19 évesen került fogságba, többezer társával együtt. Jezidita, vagyis keresztény, ezért is lett ő és számos társa célpont. De őt nem ölték meg, hanem magukkal hurcolva kisorsolták a harcosok közt. A „férjhezadás” utáni első erőszak két óra eszméletlenséggel és súlyos vérzéssel járt. És aztán mindennapossá vált, és persze gyerek is született a „kapcsolatból”. Akit először ő maga is szeretett volna elpusztítani, de hiába vetette be az ősi praktikákat a forró víztől a magasról leugrálásig és a nehéz tárgyak emeléséig, a baba megmaradt.

És amikor megszületett, és a szinte mindenkitől elszigetelt lány a karjába vette, azt vette észre, hogy szereti. Akkor is, ha így fogant.

A lányok egy idő után a harci helyzet változásával vagy helyi alkuk segítségével kiszabadultak. A többség a gyerekével ült a kisbuszba, ami a saját közösségébe vitte vissza. De ez a közösség – ha őket visszafogadta is – a gyerekeket látni se akarta. Az ellenség gyerekei – és a lányt, mint sokszáz társát, kényszerítette a férfi rokonság (apja, nagybátyja), hogy árvaházban hagyja az egy év alatti kislányt, egy érthetetlen bírósági eljárás után, azt sem tudva, a búcsú örökre szól-e, és egyáltalán tudhatja-e, pontosan hova kerül a gyerek.

Az anyák egy része beletörődött, de volt, aki nem. Pedig a család még azt se tűrte sokszor, hogy beszéljenek róluk „megvertek, ahányszor a gyerekeimről beszéltem” mondja egy másik fiatal nő, akit Ausztráliáig vitt a rokonság, onnan szökött vissza az itt hagyott kicsik után. Hősnőnk is titokban nyomoz, hova került a babája. Egy különös csavara a történetnek, hogy a titokban megszervezett első látogatás után talál olyan megértőbb embereket, akik segítenek neki abban, hogy a gyerek végül az apai nagyszülők gondoskodásába kerüljön, ha már ő nem nevelheti. És titokban meglátogatja ott is, több órás, nehezen megszervezett utazás után. A nagyszülők nem támogatják a dzsihádot, és valamiféle emberi kapcsolatot igyekeznek az anyával is tartani, pedig tudják, hogy keresztény, és erőszakkal vette a fiuk magához. A fiuk, aki azóta börtönben van.

Nemzetközi civilszervezetek is igyekeznek segíteni, ”aki úgy dönt, a gyerekét választja a rokonsága és a közössége ellenére is, és nem tudunk közvetíteni, hogy el-és befogadják őket, azok védett házakba kerülnek, ahol felnevelhetik őket talán” – mondja a brit akcentussal beszélő, európai férfi, akinek a következő mondata „az átkozott kőkorszaki patriarchátusuk szakítja el ezeket  a nőket a csecsemőiktől”. De a film főszereplője visszatér a rokonsághoz, és reménykedik, hogy valamikor egyszer újra látja majd a lányát - amit semmi, de semmi nem könnyít meg.

A harmadik film animációval próbálja elmondani az elmondhatatlant. A kínai „egyke-politika” férfitöbbséget és nőhiányt hozott, amelyet nem épp legális úton, a környező szegény országok (Burma, akár Észak-Korea) lányaival igyekeznek enyhíteni. A film hősnője úgy kerül át Kínába, hogy akkori barátja és annak anyja viszi – a fiú utána visszatér Myanmarba, az asszony pedig egyszerűen eladja a tizenéves lányt egy kínai férfinak. Természetesen vonzalomról és szerelemről nincs szó itt sem, erőszakról és kényszerről annál inkább. A lány szeretne valamikor szülőföldjére visszatérni, de nincsenek rendben az iratai, és a legnehezebb a gyereket lenne magával vinni. Ezek a kínai férfiak, ő s tudja jól, aligha jutnának „legális” kínai feleséghez, ezért vásárolnak maguknak külföldről valakit, aki gyereket szül nekik és kiszolgálja őket. A lány úgy kerül ebbe a kapcsolatba, hogy a nyelvet sem beszéli, nem ismer senkit, és végtelenül kiszolgáltatott – nem is a férjére haragszik igazán, hanem arra az asszonyra, aki eladta őt. A gyereket viszont szereti, ő az egyetlen közeli, emberi kötődése – és embertelen a választás, ha hazatér, őt valószínűleg Kínában kell hagynia.

A negyedik élettörténet talán derűsebb, de főleg több értelme van az elszakítottságnak - talán. Az idős nő, aki Indonézia szigetvilágát járja afféle orvos-szülésznő-védőnő szerepben, minden kismamát támogat, minden betegnek vigaszt, gyógyszert, tanácsot visz, a saját lányát nem tudta maga nevelni. Ezzel együtt a praxisát ennek a lányának, a háromgyermekes Miminek adja át, akinek szintén ott kell hagynia az egyik gyereket a családi bázison, míg ő más szigetekre visz gyógyszert, terhesgondozást, figyelmet és tanácsot.

„Anyámmal csak akkor kerültem közelebbi kapcsolatba és akkor lettek bizalmas beszélgetéseink, amikor már magam is férjhez mentem” – emlékszik vissza Mimi, akinek legalább a technológia – videotelefonálás, chat és a többi – segítségére van abban, hogy a gyerekeivel úgy-ahogy kapcsolatot tartson. Mimit főleg a rokonság nevelte fel, anyját vagy levelekből, vagy ritka látogatásokból ismerte kiskorában, egy darabig nem is tudatosult benne, hogy ő az anyja. Apját nem is ismerte lényegében, mivel Mimi édesanyja megözvegyült már akkor, amikor a kislány még beszélni se tudott.

„Kevés az egészségügyi dolgozó” – mondja szomorúan az idős nő, aki nagyon örül mégis, hogy a lányának adhatja át a számára olyan fontos munkát, amit nyugdíj után is folytatott. A Covid még jobban megnehezíti a szigetek közti ingázást és a gyógyító munkát, nincs ez, nincs az, nincs hajó sem, amivel árut vagy embert lehet hozni. És arra sincs így lehetőség, hogy Mimi babájának megtartsák a hagyományos névadó ünnepséget, vagy összejöjjön a család.

A celebeszi nők lelkesen és fiatalon vállalják az anyaságot és házaséletet – meglepő a nyíltság, ahogy a kismama-tanácsadáson beszélnek egészen intim dolgokról is. Az óvodáskorúakat ugyanúgy tanítják helyesen fogat mosni, mint idehaza, és a képernyő előtt megállapítjuk, hogy ugyanolyan ruhákat hordanak, ugyanolyan zenékre táncolnak, mint az itteniek – a különbség a környezetben, éghajlatban, történelemben van.

De ijesztő szembesülni azzal, mennyi nő szakad el világszerte egészen kicsi gyerekektől háború, kilátástalanság, megélhetés, kötelesség, kényszer miatt – nem, nem reggel nyolctól fél négyig, hanem hetekre, hónapokra, évekre és örökre. És szerintem többen kellene, hogy lássák ezeket a sorsokat – és ezek ismeretében kicsit máshonnét rápillantaniuk a sajátjukra.

Vakmacska