Ma anyák napja lesz a Nagy osztályában.

Ilyenkor májusban évek óta zsúfoltak a délutánjaim: ha van három közösségbe járó gyereked, ezzel jár. Szeretem az anyák napját, a kölykök olyan lelkesedéssel titkolóznak hetek óta, mindig el-elejtegetve egy-két apróságot, szemük sarkából lesve, mit szólok hozzá, kigyúl-e a kíváncsiság fénye a szememben, rákérdezek-e, mi az, hogy erőteljes tiltakozással közölhessék: Anya! Ez titok! Későtavaszi hagyományos játékunk ez, csak a mienk, nem érti senki más, nem tudja senki, készülünk, ők arra, hogy meglepjenek, én arra, hogy újra és újra megmosolyogjam magam: megint bőgök, és felnevessek, amikor a gyerek odasúgja az ünneplés közepén: Anya, már megint sírsz.

Miközben magamban egyáltalán nem értem, miért kell az anyák napját közösségi ünneppé tenni, amikor nem az, az általam ismert ünnepek körül a legintimebb, legkettesbenesebb dolog, amikor a gyerek és az anyukája egy ölelésben csak egymást látják a világon. Nem dátumfüggően: vannak ilyen pillanatok. Kicsit mindig összeszégyellőzöm magam, amikor megfeledkezem a világról akár a suli vagy ovi kellős közepén egy pillanatra, mert a gyerek megölel, és érzem, soha, senkit nem szerettek még így, mint ő engem és én őt.

Ez a május. Elejétől a végéig, az anyák napjától a gyermeknapig erről szól. Most konkrétan az egész május: a Kicsi elballag az oviból, és náluk a ballagás, az anyák napja és az évzáró mindig egyben van megtartva, idén május utolsó napján. A Kicsi még nem mindig van velünk ebben az érzésben, neki még játék minden, látom a szemében időnként, hogy azt gondolja, mi ez a marhaság, mit kell mindenből ekkora ügyet csinálni? Aztán közbejön egy esés a bringával, egy felhorzsolt ujj, egy rossz álom, és ő is fut a karomba, kéri a sírás- és hisztiellenes vigasztaló varázsport, hogy mosolyogni tudjon, és ölel, szorosan, és ígéri, hogy máskor vigyázni fog, és én elhiszem neki, ha tudom is, hogy elfelejtődik ez még egy pillanat alatt. Látom már, ő sem lesz egyszerű gyerek, de miért is várnék ilyesmit tőle, nem lesz könnyű elfogadtatni vele, hogy időnként nem az van, amit ő akar; de látom azt is, tesótémában pont olyan kérlelhetetlen lesz, mint a másik kettő: a tesó szent, már most is, csak én bánthatom, az én tesóm, senki más hozzá ne nyúljon. És látom azt is, ahogy a filmen elalvó Nagyot lopva megpuszilja: ó, de édes, mondja rá, és betakarja, hogy meg ne fázzon, és összenéznek a Középsővel, a szemük nevet, és teli van szeretettel. Nagyon szeretik egymást.

A Középső már megköszöntött, az idén az övé volt az első ünnep, kicsit közös, kicsit külön, kicsit együtt, kicsit magunkban, a tanítók ötletei szenzációsak voltak, az ajándékok személyesek, a kölyök örömtől csillogó szeplős arcát soha, de soha nem felejtem el. (és szemem sarkából láttam, utána, hogy tantó néni hogy figyeli, mit szólok a betyár kölyök fogalmazási készségéhez, hogy milyen gondolatai vannak rólam. Láttam ám, hogy elégedett a hatással. Büszke a gyerekre, még ha az gyakran az agyára is megy, szereti, megbecsüli, pedig nem könnyű a gyerek, egyáltalán nem könnyű. Nem lehetnék hálásabb nekik ezért.)

Ma a Nagyhoz megyek. Ő kicsit más, mint a másik kettő, kicsit komolyabb, zárkózottabb, kicsit jobban látom rajta, hogy nagyon, túl fontos neki, hogy én mit gondolok arról, amit tesz vagy érez. Nehéz így beszélgetni, nem akarom befolyásolni, de neki muszáj tudnia, hogy mit gondolok, és nekem muszáj tudnom, hogy ő tudja, hogy amit gondolok, azt ő attól még gondolhatja teljesen másképp, ez nem baj, ez jó, ez rendben van így. Ő már kamaszodik. Néha már elpattan benne az a vékony hártya, ami a benne lévő gyereket és a kamaszt elválasztja vagy összeköti, néha már bizony komoly hisztijei, elkeseredései vannak, amit nekünk is nehéz kezelni, miközben apjával mindketten emlékszünk – nagy szerencsénkre – saját kamaszkorunkra. Pillanat alatt vált a legfelelősségteljesebb nagylányságból a leghisztisebb hároméves fenékverésbe. És pillanat alatt vált vissza. De ő könnyen kezelhető, könnyen alkalmazkodó, az iskolában semmi baj nincs vele – csak kicsit lusta, mondja rá a tanító nénije szeretettel, de olyan kedves és okos és érzelmes gyerek, olyan segítőkész és rendes. És tényleg az. Nagyon várom a ma délutánt, családi ünnep lesz az osztályban, együtt leszünk mind, ez az utolsó ünnep ezzel a szenzációs bandával, nagyon sajnálom, hogy a Nagy életének lezárul ez a korszaka. Pedig ennek is el kell jönnie, és nem hihetem, hogy nem lesz jobb, vagy másképp jó neki ezentúl.

Anyák napja. Anya vagyok, anya! Három tökéletes, okos, kedves, egészséges, jó humorú, nagy dumájú, féktelen játékkedvű gyerek anyukája. Soha nem gondoltam volna, hogy ilyen érzés. Nézem őket, aztán az apjukat, és máris facsarja a szívem a meghatottság. És látom apja szemében a nevetést, hé, üzeni nekem az arca, hé, Banya, már megint csöpögsz. Naná, üzenem neki vissza, hiszen szeretlek Titeket. És a világ újra megáll egy pillanatra, aztán a gyerekek kórusban kiabálják szeretőcsúfolkodással: szereleeem! És nevetünk, mert van mitől boldognak lenni minden nehézségben, minden esőben, minden szomorúságban.

Ma megint süt a Nap. És most már megint érzem, hogy a Nap az örök, a felhők pedig hol szigorkodva, hol játékosan, csak jönnek és mennek, de előbb-utóbb a Nap mindig, mindig mosolyogni fog ránk.

banyavári