Nem tudom, mit csináljak. Engem kellene nevelni? A gyereket? Vagy a férjemet? Egyelőre még az sem tudom, hogy a cikk végére panaszkodni fogok-e vagy büszke leszek rá, még magam sem tudom eldönteni. A céljaink azonosak: embert faragnánk a gyerekből, de az eszközeink nem is lehetnének különbözőek.
Két teljesen különböző irányból közelítünk: ő az ösztönös, én a felkészült. Én elolvastam az összes szakirodalmat, Ranschburgtól Vekerdyig, ő viszont csípőből meg tudja vigasztalni, ha frusztrált, ha sír, ha nyűgös. Én hiszek az általam nagyra becsült szakembereknek, ő eredményes.
Nem életbevágó dolgokról beszélünk, azokban általában megegyezik a véleményünk. Inkább hétköznapi, tulajdonképpen lényegtelen, csak általunk (öhöm, általam?) felfújt hülyeségekről. Hol egye meg a vacsiját? Otthon szinte semmit nem eszik meg (cserébe legalább a bölcsiben nem válogat), viszont ha bent ehet a nappaliban és nézhet közben mesét, talán belapátol valamit, ha elfeledkezik magáról – mondja apa, míg szerintem egyen a konyhában és ne szokjon hozzá a tévézés közbeni evéshez. Szerintem nyugodtan szétszórhatja az üveggolyóit a szőnyegen, ha az a játék és utána összeszedi, az apja szerint viszont játsszon vele „szépen”, az asztalon. Ha nyilvános helyen hisztizik, én ráhagyom, ignorálom és megvárom, amíg befejezi, az apja felkapja az öklébe és megpróbálja meggyőzni, megvigasztalni, leszerelni. Én rászólok határozottan és megbüntetem, ha kell, ha szándékosan rosszalkodik vagy ha kárt okoz, ő megpróbálja megmagyarázni neki, miért nem teheti, amit szeretne, és kéri, hogy ne csinálja (na megjegyzem, itt egyik megoldás sem működik).
Én eltiltom a tévétől, ha büntetni akarom, ő figyelem-elterelésként használja. Ő eleve nem csinál ügyet abból, ha tévézik (Dóra, Elmo, Bogyó és Babóca, ilyenek, semmi erőszak vagy nem neki való) én folyamatosan képes vagyok stresszelni magam azon, hogy ártok-e neki azzal, ha hagyom tévézni, de közben persze hagyom, mert látom, hogy nagyon szereti. Szerintem tanítsuk meg (tankönyv szerint) egyedül elaludni, szerinte üljünk mellette este, amíg el nem alszik. Eredmény? Üvölt, ha egyedül hagyjuk, amíg be nem megyünk. Illetve az apukája, mert nagyon jól tudja, hogy ő megfűzhető (Apaaaa! Apaaa gyere! Apa te gyere, nem Aaanyaaa!) és egymás kezét fogva el is alszanak fél óra alatt. Mind a ketten. Én meg ülök egyedül a nappaliban és azon tűnődöm, hogy jól gondolom-e, hogy egyedül kell aludnia egy 2,5 éves gyereknek, vagy csapjam a sarokba az okos könyveimet és vackoljam be magam közéjük és nézzem, ahogy a boldog, nyugodt és kiegyensúlyozott gyerekem békésen alszik a nyugodt, boldog, kiegyensúlyozott apukájával együtt. Sírás nélkül.
Közben folyamatosan konfrontálódunk egymással. Még jó, hogy a gyerek rugalmas és hajlékony, egész egyszerűen megtanulta a különbségeket és megtanult élni velük: „ – ezt megtehetem apánál de nem szabad anyánál” ( és vice versa), különösebben nem zavarja meg a lelki békéjét. Annál inkább a mienket. Vagyis inkább az enyémet. Dolgozom azon, hogy ne így legyen, és legfőképpen azon, hogy ha nem értünk egyet, akkor azt ne a gyerek előtt beszéljük meg ( = ne a gyerek előtt kiabáljunk egymással), de ez sem mindig megy.
A férjem nagyon jól csinálja ezt az érzésből, ösztönből, szeretettel nevelős dolgot, őt nem korlátozzák a saját magával szemben felállított elvárások, én valahogy elúsztam a tökéletességre való törekvésben, a megfelelési vágyban, neki, magamnak, a családnak, a világnak, a „tökéletes anya -képnek”.
Prozi
