46. hét
Szerda. Megint bölcsi. Az igazgatónő szerint, aki reggel átvette tőlem a Kicsit, K. szerelmes belé, mert folyton a nyomában jár, mindig hozzá kéredzkedik és neki gond nélkül megeszi az ebédet is (legalább neki, ha már nekem nem). Szerintem csak szimplán azt hiszi, hogy ő én vagyok - igaz, majd egy fejjel alacsonyabb nálam és az arcunk se hasonlít - de barna haja van és fiatalabb, illetve vékonyabb, mint a többi gondozó, és mivel egész nap maszkot hord, a gyerek nem látja rendesen az arcát.
Menthetetlenül közeledik az iskolaév vége
A nagyok eközben a szerdai napköziben voltak, ahol egyébként az év utolsó két hetében nagyon felpezsdült az élet: múlt héten három ugrálóvárat béreltek nekik, és a napközi kertjében egész napos buli meg arcfestés volt, most pedig kalandparkba vitték őket.
Míg a gyerekek mind intézményben voltak, mi próbáltunk haladni a házban a gyerekszobák kipofozásával - aminek a vége az lett, hogy én a szétfröcsögött festéket próbáltam felsúrolni a padlóról, a férjem meg csiszolópapírral csiszolgatta a leglettelt falakat, mielőtt újra lefestette volna. Igen hatékony mindkét munka, és rendkívül látványos haladást lehet vele elérni (nem). A Kicsiért fél ötre mentem, és azt mondták, hogy jó napja volt. Vacsoránál meglátta a férjemet, ahogy sajtot evett, és addig nem nyughatott, míg kézzel-lábbal el nem mutogatta, hogy ő is kér belőle. Csak úgy falta a mimolette-et, amit az apja apró darabokban adagolt neki! A mimolette egyébként egy francia sajt, nevét onnan kapta, hogy félig lágy (mi-molle) és elképesztően narancssárga színe van - nem csoda, hogy majd megőrült érte a gyerek, hogy kaphasson belőle. Én eddig még sosem adtam neki, mert féltem, hogy nem tudja megrágni - de most győzött a szín utáni sóvárgás a gyenge apai szív felett, és a Kicsi szó szerint úgy nyelte a sajtdarabkákat, mint kacsa a nokedlit.
A fiúkat az izgis, kalandparkos nap után pedig az dobta fel, mikor hazaértünk, hogy meglátták: az ágyaik keretét az apjuk szétszedte, hogy gyerekszobaszépítő akciónk keretében másnap átvihessük az új házba, és így ők aznap a földre tett matracon aludhatnak. Annyira felpörögtek azonban ettől, hogy egyáltalán nem aludtak, hanem hülyéskedtek - úgyhogy másfél óra múlva meddő rábeszélés után a férjem megunta a dolgot, ezért fogta és átvitte a Középső matracát a másik szobába (nem mondom, hogy nem volt ideges) - de még szétválasztva is időbe telt, míg lenyomta őket az álom.
Másnap reggel logopédushoz kellett vinnem őket. Elég hűvös volt, a mindig fázós Középső épp ezért felvette a vastag pulóverét. Már az ajtóban álltunk, mikor én is megkérdeztem a Nagytól:
- Te nem viszed a melegítőd?
- Nem fázok - mondta őszinte meghökkenéssel a hangjában.
- Jó, de nem is fogsz? - erősködtem.
- Neem, mert nekem van szőröm! - emelte büszkén a magasba a kis karját, amin VALÓBAN megcsillant egy-két szőrszál a fényben.
A Nagyot aznap egy egészen más típusú felismerés is érte: miközben a kocsiban fuvaroztam őket, a rádióban zenét hallgattunk, mire a fejében egyszer csak kattant valami, és vegytiszta döbbenettel a hangjában azt kérdezte tőlem:
- Anya, a lányok is szeretik a zenét?!
A nap többi része fejvesztett rohanással telt (már kezdem azt gondolni, hogy mi létezni se tudunk máshogy). Először elrohantam a boltba, hogy meglegyen a nyári szülinaposoknak a sok biokeksz-biosüti-bioalmalé másnapra - mivel az iskolában-óvodában az a szokás, hogy minden hónapban egy napon megünneplik az abban a hónapban születetteket, így azt találták ki, hogy azok, akik július-augusztusban születtek, azokat a vakáció előtti utolsó pénteken egyszerre köszöntik fel. A Nagy pedig augusztusi, így nekünk is be kellett szállni a buliba némi hozzájárulással.
Ennek kapcsán amúgy szomorúan vettem tudomásul utólag, hogy az „ünnepi” uzsonna másból sem állt, mint a legvacakabb fajta cukorkákból, kiszippantható gyümölcspüréből és bolti tortából - érdemes volt drága, cukormentes biocuccokat vennem - amiből a Nagy szerint egy falatot se ettek a gyerekek, mert a tanerők eltették őket (eredendően gyümölcsben gondolkoztam, de aztán a népharagtól tartva lebeszéltem magamat róla, és döntöttem a kevésbé egészségtelen biocuccok mellett. Nagyon kiábrándító, hogy még azt se adták nekik oda). A villámvásárlás után visszarohantam értük a logopédushoz, aztán együtt a suliba, utána rohanás a ruhaboltba pár cuccot venni a Kicsinek az előző nap kezdődött leárazáson, közben hívott a férjem, hogy vigyek neki a házba valami kaját, mert éhen hal festés közben, akkor szendvicset keresni neki, stb, stb. Csoda, hogy volt időm elmenni a hónapok óta nem-megtartott deles jógára (június vége óta ismét lehet járni). Olyan jó volt pedig! Annyira rég éreztem magamat ennyire egyben, mint óra közben.
Délután zen állapotban folytattam a szobákban a térden csúszós padlósúrolást, majd a férjemet otthagyva rohantam megint az iskolába, aztán a fiúkkal a bölcsődébe. Nagyon érdekelte őket, hogy hova jár a Kicsi, úgyhogy őket is bevittem magammal a csoportszobába. A Nagy rögtön beállt a kicsikkel játszani, a Középső pedig a játékarzenált mérte fel. Kornél napja a beszámolók szerint jól telt, de négy körül azért már elfárad és csak ölben van el. Amikor beléptünk is épp egy gondozó ölében trónolt és cumizott - pedig határozottan megkértem, hogy csak alváshoz adják oda neki a cumit. Viszont a mosipelusozás remekül megy, én beviszem nekik összekészítve reggelente a napi adagot, ők meg hazaadják délután a koszosat - mindenki elégedett.
Este a Naggyal az előző napi mimolette sikerén felbuzdulva apróra feltépkedtünk sajtot, szalámit, felvágtunk mini uborkát és paradicsomot, mindezt egy kis színes tányérra tettük és megetettük vele Kornélt. Eleinte nagyon tetszett neki - később azonban a paradicsomokat és uborkákat nem tetszése jeléül kiköpte, majd mikor látta, hogy újra felkínálom neki, szépen ledobálta a földre - de a többit mind befalta. Miután lefektettük, a Nagy felolvasta nekem és a Középsőnek a saját maga által írt és illusztrált meséjét az elefántról, aki megszökött az állatkertből, aztán öreg lett és lelőtték (?).
Melyiket válasszam?
Péntek reggel leadtam a fiúkat és a szülinapra szánt cuccokat, utána pedig eltoltam a Kicsit bölcsibe. Ahogy a csoportba beléptünk, egy nagyon érdekes helyzet alakult ki, még egyik gyerekemmel se volt ilyen. Odajött hozzánk az egyik nagyon nagydarab, de nagyon kedves fiatal daduslány, hogy átvegye tőlem a gyereket. Ahogy a Kicsi meglátta, már nyújtotta is felé a kezét, bevetve a „görbítem a számat és nyögök” műsorát a nagyobb hatás kedvéért (állati cuki ilyenkor, nincs, aki ellen tudna állni neki) - majd rájött, hogy épp az én kezemben van, úgyhogy gyorsan visszahúzta magát. Ezután egyikünkről a másikunkra nézett és nem tudta eldönteni, hogy most mit csináljon, egyszer kinyújtotta a kezét felé, egyszer meg visszafúrta a fejét a nyakamba - majd megint ment volna. Ezt játszottuk egy darabig, végül átadtam a dadusnak, amitől sírni kezdett. Ha nem lett volna előtte ez a kis helyzet, marta volna a szívemet a bűntudat - így viszont tudtam, hogy igazából a daduslánnyal is jól ellesznek ketten.
Innen rögtön a házba mentem, ahol folytattuk a szobák berendezését, ablakmosással, függönykarnis felfúrásával, ágyak összeszerelésével, stb. Közben arra gondoltam, hogy mennyivel szívesebben csinálom most ezeket a dolgokat (még a térden csúszva padlómosást is!) mint tavaly ilyenkor a lakás berendezését. Bármerre nézek, azt látom, hogy rengeteg még a tennivaló - de még sincs olyan érzésem, hogy mindjárt agyonnyom a súly, inkább már várom, hogy végre nekiláthassak - nem csak túl akarok esni rajta, mint tavaly. Örömmel csináljuk a dolgokat, és olyan jó érzés látni, ha valamivel elkészülünk. Ez a lakásunkban egyáltalán nem volt meg, mert - nem tudom, miért - valahogy pont a lényege nem volt jó és folyton olyan érzésem volt, hogy szarból akarunk várat építeni.
Ezt a jó érzést csak tovább erősítette, hogy szombaton reggel végre elkezdődött az előszoba-vécé-folyosó csempézése. A változatosság kedvéért egész nap csöpörgött, majd esett az eső, úgyhogy eredeti tervem, hogy míg a munkások bent dolgoznak, mi kint a kertben játszunk majd, és időnként felügyelem a burkolást, dugába dőlt. De mivel szerettem volna még egyszer személyesen is egyeztetni a mintát meg a felrakást, mégis odamentem nyolc harmincra a gyerekekkel meg egy nagy adag friss péksütivel. A Kicsit beöltöztettem esőruhába és hagytam bogarászni a kertben, a nagyok elmentek az apjukkal csemperagasztóért, míg én felügyeltem a felrakást.
Sajnos az eső hamarosan szakadni kezdett, így csak a vécé befejezését és a folyosó elkezdését várhattuk meg, majd hazamentem a gyerekekkel. Itthon hurkát és kolbászt sütöttem nekik - jólesett az esős-nyálkás időben ez a nehezebb, laktatóbb étel. Kornélt lefektettem, mert nagyon elfáradt szegény. Épp kinyitottam volna az ablakokat, hogy szellőztessek kicsit, mikor nekiálltak odakint dudálni.
Egyszerűen utálom ezt a lakást! Az egy dolog, hogy lábujjhegyen kell járni, ha alszik a Kicsi, és még így is folyton felébresztjük, annyira vékonyak a falak, de hogy egész hétvégén hallgathatjuk a szomszédok (meg az egész lakótelep) életét, hogy nincs egy nyugodt hétvége, amikor ki lehetne szellőztetni, mert folyton csak a zaj van, hogy reggelente már fél hétkor nekiállnak kukákat üríteni, utcát mosni, kazánt feltölteni, az építkezésen flexelni, vagy hogy szombat délután fél órán keresztül (nem viccelek, tényleg annyi volt) túráztatta valaki a motorját ütemesen, ment a folyamatos dudálás, a vuvuzela, a petárdázás - de akkora durranásokkal, hogy az első kettőnél azt hittem, kitört a harmadik VH - üvöltözés, gyereksírás, röhögés nagy hangon, na, az egy egészen másik szint. Nem tudom, milyen meccs vagy esküvő volt aznap (csak erre a kettőre tudok tippelni a fentiekből), de engem teljesen kikészítettek vele. Csak az dobott fel, hogy kész lett a csempézés és a férjem haza tudott jönni este hatra és megmutatta telefonon, hogy milyen szép lett a padló.
A vasárnap is bezárkózva telt az eső miatt, tettünk-vettünk, de a házba menni nem lehetett, mert száradt a ragasztó a csempe alatt. A fiúk szerencsére minden levezetetlen energiájukat a duplóba ölték, úgyhogy csak Kornélt kellett szórakoztatnunk - de legalább nem egyedül, a férjem is itthon volt. Egy ideig, mert délután kettőkor átjött a szomszéd, hogy az eső szünetében együtt átvigyék az új helyre a régi ágyunk matracát (az újat egyelőre még ágyastul itt hagyjuk a „végleges” kamionos költözésig, mert túl nagy) és a mosógépet. Jól el is tűntek három órára - mint utóbb kiderült, a mosógép bekötésével szenvedtek ennyit. Este a Kicsi megint nem volt hajlandó addig enni, míg sajtot nem adtunk neki - mivel a mimolette-ből kifogytunk, ementálit és leerdamert kapott, de az is ízlett neki. Úgy tűnik, egy kis sajtőrültet nevelünk.
Első nap újra a munkában
Hétfő. Az első munkanapom cirka egy év és négy hónap otthonlét után. Olyan furcsa volt, hogy reggel készülődnöm kellett nekem is, rendes ruhát vettem fel, sőt, minimál sminket is tettem magamra és kaját csomagoltam ételhordóba... Időtlen idők óta nem volt példa erre. Kilencre kellett az irodába érnem, a férjem vállalta, hogy mindenkit elvisz helyettem a megfelelő intézménybe, úgyhogy már nyolc után öt perccel a kocsiban ültem - sima ügy, 25 perc és ott is vagyok. Még örültem is, hogy nem pakkra esek be, hanem lesz egy kis időm, hogy feltaláljam magam. Ez persze hiú ábránd volt, mert ahogy haladtam befelé a városba, egyre csak nőtt az útra számolt idő... Nem értem, hogy ha mindenki távmunkában dolgozik, akkor miért ugyanakkora a forgalom mint a covid előtt? Végül jó fél órát araszolhattam a dugóban - mint kiderült, egy gödör volt a torlódás oka, amit körbekordonoztak egy háromsávos út közepén.... grrr utálom, hogy a franciák nem tudnak vezetni ÉS mindent megbámulnak, amivel szépen lelassítják a haladást és kilométeres dugókat okoznak.
Ezt a kis reggeli bosszúságot leszámítva olyan jó volt újra az irodában lenni!
Jó volt újra felvenni a fonalat. Az elején izgultam, mert azért nagyon berozsdásodott az agyam és megkopott már a napi rutin a fejemben, hogy mit mi után kell csinálnom, milyen weblapokat, eszközöket kell előhívnom a munkához, azoknak mi volt a jelszava - de ha lassabban is, mint máskor, azért mindent sikerült megcsinálnom és örömmel fedeztem fel, hogy hiába a majd másfél éves kihagyás, egyszerűen nem tudom én ezt elfelejteni. Mondjuk reakcióidőben még van hova javulnom: ami máskor 15 perc volt, most egy óráig tartott - de jó volt csendben, légkondiban üldögélni és a kollegák halk karattyolását hallgatni közben. Délben egyedül ebédeltem - nagyon furcsa volt a covid-szabályokkal elárasztott ebédlőbe lemenni, hiányzott a régi nyüzsgés, a sokféle étel, hogy mindig lehetett valakivel beszélgetni. Most mindenki egyedül vagy kettesben evett, jó nagy teret hagyva maga körül. Délutánra aztán már annyira belerázódtam a munkába, hogy rutinból jöttek vissza a bejáratott fogások, mert valahogy az ujjaimban van a mit-mikor-hogyan.
Sajnos három óra után megfájdult a fejem. Esküszöm, hogy az irodában van valami, ami miatt folyton fáj, onnantól már csak szenvedés volt ott ülni. Munkaidő után elrohantam a tanároknak ajándékot venni, mert már a múlt hét közepe óta azt néztük, ahogy délutánonként a szülők óriási bukétákkal, ajándékkosarakkal, macaron-nal összehegesztett szál rózsákkal celofánban állítanak be a gyerekért. Mivel mindkét tanárnő tényleg sokat foglalkozott a gyerekekkel év közben, megbeszéltük, hogy mi is szeretnénk őket meglepni valamivel - de hogy ne a hatszázadik bonbont kapják, inkább egy nagyon jó minőségű szálas teaboltban vásároltam nekik kétféle teát: az egyik jeges, direkt nyári melegre, a másik hagyományos, téli estékre. A fiúk saját kezűleg írtak melléjük egy-egy köszönöm képeslapot, amibe le is rajzolták magukat, és ezt adtuk nekik ajándékba. Estére azt hittem, összeesek a fáradtságtól meg a fejfájástól, de hiába feküdtem le, mert megint olyan zaj volt kint az utcákon meg a teraszokon, hogy lehúzott redőnyök, zárt ablakok mellett se lehetett aludni tőlük. A férjem elment fél kilenckor fugázni a járólapot a házba, hogy haladjunk is, úgyhogy füldugót se tehettem be, mert hallgatnom kellett a gyerekeket.
És tényleg átcuccoltunk
Vannak olyan napok, amiket jobb elfelejteni. A kedd is egy ilyen volt. Kezdődött azzal, hogy a tegnapi jó idő után reggelre megint megjött az eső - óriási, hosszantartó, ablakot bőszen csapdosó vihar formájában. Naná, hogy pont a tanév utolsó napján, amikorra a költözést is kitűztük. Persze mikor ezt kitaláltuk, esőre - főleg ilyenre - senki se számított.
A körülményekre való tekintettel otthonról dolgoztam, és már reggel hétkor nekikezdtem, hogy kettőkor leléphessek és elkezdhessük áthordani a matracokat meg egyéb holmikat, mielőtt elmegyek a gyerekekért. Elvben szép terv volt, a gyakorlatban azonban több mint gázos: semmi nem akart itthonról működni, a rendszerekhez nem fértem hozzá, segíteni senki se tudott, mert hétkor még nem az íróasztal előtt ültek a kollégák, a laptopom haldoklott, a gyerekek pedig mindeközben a fejemen ugráltak, mivel ment a szokásos reggeli készülődés, hol-a-melegítőm-megint-cukkol-idd-meg-a-kakaód vonalon. Reggelre maradt a tanító néniknek szánt képeslap megírása is, amihez mintát kellett írnom mindkét fiúnak, hogy azt másolják le, a kicsinek a mosipelus és váltóruha összekészítése és még a fejem is hasogatott - megvallom, nagy erőfeszítésembe került, hogy mindezen káosz közepén ne kezdjek el visítva őrjöngeni a Középső hatszáznyolcvanhatodik hisztijénél, főleg, hogy még meg is jött.
A férjem próbálta működésre bírni a gépemen a programokat, mert reggel kilenckor nagyon fontos „élő” bejelentkezésre volt szükségem - és már nyolc óra is elmúlt, de még mindig nem tudtam a rendszerhez csatlakozni. Rendkívül béna, hogy csak és kizárólag inkognitó módban, hekkelt módszerrel lehet a hivatalos rendszerek sufniverziójához otthonról hozzáférni, mindenféle barkácsolt megoldásokkal... csak az nem fér a fejembe, hogy mi a fenén dolgoztak tavaly március óta a fejlesztők, ha nem ezen?! Grrrrr.
Végül - szégyen, nem szégyen - munkaidőben eltoltam a Kicsit a bölcsődébe, majd rohantam haza, hogy kilencre a helyemen legyek a bejelentkezéshez. Közben a fiúk elmentek a logopédushoz, a férjem addig a kocsiból dolgozott, majd jött haza, hogy itthon folytassa. Párhuzamosan meetingeltünk egymással két külön szobában, és szó szerint égett a kezem alatt a munka - de az utolsó órában még nyakamba kaptam egy feladatot, ami bőven több időt vett el, mint amennyi nekem volt... Negyed háromkor diadalittasan befejeztem: addigra a férj telepakolta mindkét kocsit, és elindultunk a szakadó esőben a ház felé - ami most nem túl barátságos arcát mutatta. Hideg volt és kosz a két gyerekszobát leszámítva, mert a burkolók meg a fugázás mindent összemocskolt megint... Egy porcikám se kívánta a káoszt és hogy ma este itt kelljen aludni. De már nem volt visszaút, a férjem elment a vízvezetékszerelőért, hogy visszategye nekünk a vécét a helyére, én meg a gyerekekért.
Természetesen az év utolsó napján, megspékelve a szakadó esővel, mindenki kocsival jött a gyerekéért (én soha nem szoktam, de most nem volt más megoldás), parkolóhely pedig sehol se volt, mert már a tilosban is mindenhol álltak. Mit volt mit tennem, felparkoltam az iskola kapuja mellé a „szégyenfoltra”, és esernyővel a kezemben berohantam először az oviba, majd a Középsővel az iskolába is. Az ernyő tulképp felesleges volt, mert így is csurom víz lettem. A fiúk nem akartak beszállni a kocsiba, mert összevesztek valami hülye cukron, amit az iskolában kaptak - ezt kihasználva az iskolaőr odajött és még utoljára beszólt, amiért a tilosban parkoltam, mondván: „nem ez az első alkalom”. Hát nem tudom, kivel tévesztett össze, mert nekem tutira ez volt az első alkalom, de megígértem neki, hogy többet ilyen nem lesz (és tényleg, mert nem kell ide járni jövőre). Eddigre már nagyon ideges voltam, rádörrentem a fiúkra, hogy azonnal tegyék le a cukrot és már csak a hab volt a tortán, hogy a kocsi is nekiállt csipogni: nincs elég benzin. Pazar.
Benzin ide vagy oda, repesztettünk tovább a bölcsődéhez, hogy a Kicsit is felszedjük. Parkolóhely persze itt sem volt, úgyhogy kénytelen voltam egy forgalomtól elzárt helyen megállni és kitenni a vészvillogót (franciák kedvenc megoldása). Berohantam a bölcsibe, a fiúkat a kocsiban hagyva. Kornélt az igazgatónő mellett találtam, ahogy ketten egymás mellett ültek egy szivacson, és ő mosolyogva lóbálta magát, engem meg észre se vett a nagy szerelemtől. Mikor meglátott, már kezdte volna a sírós műsorszámát, de az igazgatónő megkérdezte tőle, hogy miért sír, erre abbahagyta. Épp azt hallgattam, hogy mikor ébredt fel és mit uzsonnázott, mikor éktelen dudálás hallatszott be a terembe az ablakon át. Sejtettem, hogy valamiképpen ez nekem szól, úgyhogy amilyen gyorsan csak tudtam, távoztam - de előbb még a babakocsit is elő kellett szedni, amit reggel otthagytam.
Természetesen még mindig szakadt az eső, és hiába tartottam a kocsi fölé az ernyőt, mert egy perc alatt vizesek lettünk. Kilépve már láttam is, hogy a mi kocsink mellett áll egy fekete autó és az nyomja a dudát eszetlenül, mintha az élete múlna rajta (errefelé nem túl disztingváltak az emberek ilyen téren). Odamentem hát a babakocsival és bekopogtam az ablakon, hogy szóljak neki: két gyerek ül a kocsiban és szerintem borzasztóan megijedtek a kedves kis akciójától - mire látom ám, hogy egy harmincas nő ül bent, ő nyomja a dudát szünet nélkül. Nettó öt percet voltam bent a bölcsiben, de úgy tűnik, neki ez is sok volt és természetesen jól beszámolt nekem, hogy mit képzelek, ő most miattam csúszik le az időpontjáról. Mondtam neki, hogy mindjárt elállok, csak a gyereket hadd kössem be - persze folytatta tovább a perlekedést és a dudálást (jelentősen emelve a vérnyomásomat), de annyira, hogy már egy pasas is odajött az utcán, hogy mi baja van.
Én közben észrevettem, hogy a fiúk nagy egyetértében bezabálták az iskolából hozott cukrot, amiből csak egy kupac üres papír maradt, amit eldobáltak az autóban... Közben a nő harmadszorra is nekiállt osztani az észt. Na, ekkor nálam is elszakadt a cérna és megmondtam neki, hogy semmi empátia nincs benne, öt percet vett el az életéből ez az egész, nem értem, mit van így felháborodva, majd beletapostunk a gázba és dicstelenül távoztunk.
Innentől kezdve elég foszlányos minden - belekerültünk egy araszoló dugóba, úgyhogy még azon is izgultam, hogy kibírja-e a benzin - emiatt kénytelenek voltunk megállni egy benzinkútnál és tankolni valamennyit, de ez se ment zökkenők nélkül, mert először nem akarta elfogadni a kártyámat a kút, aztán odaértünk a házhoz, ahol a szerelő épp anyázott, mert nem tudta visszarakni rendesen a vécét a helyére, a gyerekek meg meg voltak őrülve, hogy végre itt vagyunk és kaja egy szál se volt, mert nem volt idő bevásárolni.
Az egyetlen szívderítő dolog a napban ez a látvány volt az új házban
Brrr.... miután őt lefektettük, a nagyokat megetettük szendviccsel és én is ettem egy falatot, még elindulhattam a jövő évi tornabeíratásra is a Középsőnek, amit aznap este fél nyolc és kilenc között tartottak. Útközben letereltek egy, az eső miatt elárasztott út miatt - úgyhogy csak a fél világot kellett megkerülnöm, hogy odaérjek. Szerencsére még volt hely, úgyhogy sikerült beíratnom és egy fél napos próbát is lebeszéltem mindkettejüknek jövő keddre. Fél tízre értem haza, addigra az aprónép már aludt - mi pedig levezetésképp még nekiálltunk szép csendben kifugázni a maradék padlólapot, mert a férjem csak a felével készült el. Fél 11-ig tehát műanyag elválasztókat csipegettem ki a csempék közül, míg a férjem fugázott. Akkor fennakadtak a szemeim a fáradtságtól és elmentem lefeküdni - ő még egy órán át folytatta.
Egy dologra viszont nem lehet panaszom: olyan csend van az új házban éjszaka, hogy még a levél rezdülését is meghallani. Egyébiránt viszont eléggé nomád körülmények vannak... A nappaliban még mindig betonpadló, a falak erősen festésre szorulnak a munkák után a folyosón, a konyhaasztalon a kenyér és a szalámi mellett csavarhúzó és csemperagasztós sniccer árválkodik, ami épp kéne, az sosincs meg, másvalami viszont folyton előkerül és nem tudom, hova tegyem, mert még nincs helye - és takarítás ide vagy oda, folyton minden koszos. De hát voltam én már ennél lepukkantabb helyeken is - csak az zavar, hogy mindez nem egy héttel korábban történik, amikor még nem kellett nap közben dolgoznom, mert akkor jobban lett volna időm rendbe szedni a dolgokat és megszokni a házat, mire átjövünk. Egyelőre ugyanis úgy érzem magam, mint aki épp vendégségben jár valaki másnál, vagy mint aki nyaral - még minden olyan idegen. Remélem, lassan megszokjuk azért a helyet. A Nagy az esti imánál megköszönte ugyanis a jóistennek, hogy többé nem költözünk már sehova.
Shadow
A babanapló előző részeit ide kattintva>>> olvashatod el.
