Kicsit bemutatkoznék nektek pár szóban: Gitta vagyok, 31 éves, és jelenleg a második kisbabánkat várjuk, a lányom nemrég töltötte be a hármat. Tavaly májusban döntöttünk úgy a férjemmel, hogy készen állunk, itt az idő belevágni a kistesó-projektbe, mert mindig is legalább két gyereket szerettünk volna. Addigra már fél éve jártam rendszeresen spinningre, igyekszem odafigyelni az étkezéseimre (de ez nem mindig sikerül), illetve különböző étrend-kiegészítőket, főleg folsavat kezdtem el szedni. A ciklusom rendben volt, és mivel a lányunk első alkalommal összejött, ezért most is a gyors sikerben bíztunk.
Az első hónapot persze rögtön buktuk egy csúnya vírusfertőzés miatt. A második hónap vége éppen a nagyszülőkkel közös horvátországi nyaralásra esett, és én már szépen elképzeltem, hogy hogyan fogjuk a nagy hírt bejelenteni a lenyugvó nap mellett mindenki legnagyobb örömére. Természetesen megjött a menzim, így fuccsba dőltek a tökéletes bejelentésről szóló ábrándjaim, de igyekeztem túllépni rajta nagyon hamar.
Aztán csak teltek a hónapok, én mindig reménykedtem, és mindig semmi. Mivel nem akartam, hogy folyamatosan ekörül forogjanak a gondolataim, ősszel részt vettem pár továbbképzésen, illetve elhatároztam, hogy a spinning mellé a futást is felveszem, és jövő évtől kisebb távokon elindulok futóversenyeken is. Persze minden hónapban, mikor megjött, elcsüggedtem, főleg, hogy szűkebb és tágabb ismerősi körben is egyre többen faggattak arról, hogy mikor jön már a kistestvér. A csúcspont férjem nagynénje volt, aki karácsony előtt közölte, hogy reméli, a fa alatt fogjuk megtenni a nagy bejelentést. Tudtam, hogy még nincsen semmi gond, de nagyon szívemre vettem ezeket a kijelentéseket.
Aztán a téli szünetben kezdtem furcsán fáradtnak érezni magam. Szilvesztertől már nagyon gyanús volt a dolog, mivel semmi sem indokolta, hogy egész nap olyan álmosnak és fáradtnak éreztem magam, mint aki napok óta nem aludt, holott még többet is aludtam, mint általában, hiszen nem kellett olyan korán felkelnem reggelente.
Végül annyira gyanús lett a fáradtság, hogy minden előzetes elhatározásommal szemben, miszerint addig nem csinálok tesztet, míg legalább három napig nem késik (hogy miért volt ez az elhatározásom, azt ne kérdezzétek), rögtön aznap, ahogy meg kellett volna jönnie, délután bevonultam egy teszttel a kezemben a vécébe. Vártam fél percet, aztán nyugtáztam, hogy az ott bizony csak egy csík, különben is, nagyon korán van még hozzá, meg még simán megjöhet, ne éljem bele magam semmibe. De mivel a teszt azt írta, hogy akár pár percet is várni kell, ezért otthagytam, és később tértem vissza, hogy kidobjam. Akkor azonban már ott volt egy nagyon-nagyon halvány második csík is…
Emlékszem, amikor először megláttam a két csíkot a lányomnál, vigyorogni kezdtem, mint a tejbetök, és madarat lehetett volna velem fogatni. Most semmi ilyesmiről nem volt szó. Annyira fáradt voltam, hogy szinte örülni se tudtam, csak bólintottam magamban, hogy „oké, igaz volt a sejtésem”. Nem is volt nagy bejelentés a férjemnek se, csak annyit mondtam neki, hogy úgy tűnik, ez alkalommal összejött a baba, de még mosolyogni se volt erőm hozzá. Ő is nyugtázta, és mivel nem az az örömtáncot járó típus, csak annyit felelt, hogy meglátjuk, még nagyon korai.
Három héttel később aztán a nőgyógyászom is megerősítette, hogy ismét babát várunk, miután az ultrahanggal megnéztük a picit és meghallgattuk, hogyan ver a szíve. Így ismét elkezdődött számunkra a 8 hónapnyi várakozás a baba megérkezésére.
A következő hónapokban veletek is szeretném megosztani a terhességem eseményeit.
Gitta
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?
