Mindig váratlan, erre nem lehet felkészülni. Nemcsak akkor nem, amikor vadidegen hang magyarázza dadogva-elfúlva a telefonban, hogy még az orvos sem tudta megállapítani, rosszul lett-e, mielőtt fékezés nélkül a kereszteződésbe hajtott, hanem akkor sem, ha a fáradt arcú főorvosnő az onkológián már két hónapja elmondta, tessék felkészülni, bármikor bekövetkezhet. Ugyanúgy hirtelen csap le, valamiféle automata mozgat bennünket, míg berohanunk a kórházba, az út mellé, a szanatóriumba, a szomszédba, ahol…aztán még valamiféle kétségbeesett reménnyel bámuljuk az üres ágyat, a műtő fölötti lámpácskát, a piszkos földet a folttal, ez nem lehet igaz, ez nem velünk történik, nem most, nem így.
Az agyunkig aztán eljut, a lelkünkig még mindig nem. Ülünk a szürke irodában, a szürke ruhás nő valami listán mutogat, szürkén koppannak a szavai egyenként, mint napok múlva a göröngyök a földre. Nézzük a gondosan felpúpozott földhányást, a precízen befalazott betonkockát a táblácskával, előregyártott mondatokból választottuk a szalagra a leginkább odaillőnek tűnőt, mi illik ide, nem illik ide semmi. Ezek itt nem mi vagyunk, nem vagyunk itt, csörgess rám, mindjárt felébredek.
Morzsolgatjuk az elárvult tárgyakat, ez a nyakkendő, mennyit ugrattuk érte szegényt. A csizma, de anya, nagyon csinos, de nem túl fiatalos, és egyáltalán tudsz benne járni? A regény, ami már hetekig csak olvasatlanul hevert az éjjeliszekrényen, a köntös, amibe már csak segítséggel bújt bele, a sál, amit már életében elkunyeráltál tőle, pedig milyen örömmel nézte a tükörben. A legpihekönnyebb tárgynak is hirtelen súlya lesz, ami csörömpölve rád zuhan.
Látni se bírod őket, eladod, elajándékozod, elsüllyeszted a szekrény mélyére, aztán amikor eltűntek, keresni kezded őket – vagy egy mozdulatot, egy szemvillanást, bármit. A nőt a buszon, ahogy a kalapját igazította, a férfi, aki a garázssoron szereli az autót, és hátulról épp olyan, mintha….aztán megszólal, és megtörik a varázs. A gyerekeknek régi fényképeket mutogatsz, vagy épp faarccal bámulsz a játszótéren, hiába kiáltott háromszor is a mászóka tetejéről, hogy anya, látod, már fel bírok menni. Megrémülsz, akkor sem éreznél semmit, ha leesne hirtelen?
Aztán valahogy beletörődsz, új rituálékat alakítasz ki, matatsz a nyavalyás virágokkal, évfordulókor gyertyát gyújtasz, megengeded, hogy a gyerekek fújják el. Amíg élt, te sose főzted-sütötted, most a konyhában próbálkozol visszaemlékezni, hogyan is csináltátok valaha, amíg mondta, sose olvastad el, most hirtelen mintha a könyv lapjairól nézne vissza rád. Amikor még.
Néha rádtör a lelkiismeret-furdalás, amikor nem figyeltem, amikor elfelejtettem, amikor szándékosan, csak hogy bosszantsam, amikor csakazért sem, visszanézve vagy pitiánerségnek vagy soha nem gyógyuló sebnek tűnhetnek a be nem fejezett, le nem zárt csaták. Aztán az annyiszor kritizált mondat kiesik a szádon, vagy a családi videón észreveszed magadon a hajdan idegesítő szájmozdulatot. Ott van benned mind, hiánytalanul.
Amíg vannak, a tekintetük varázstükörként mutatja gyerekkori arcodat, amíg egyszer csak össze nem törik a tükör, a kert kapuja onnantól zárva marad, te már oda soha nem térhetsz vissza.
Keresed a vonásaikat a gyerekeid arcában.
Vakmacska
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán. Tetszik?
