Anya, az nem trash metal, hanem nu metal. Az nem koreai, hanem japán. És miért írtad, hogy XY zenekar, hát az egy darab előadó, ez a neve, az XY, nem egy egész zenekar, hogy kik játszanak mögötte, azt a fene tudja, de ez ennek az előadónak a neve és nem zenekarnév.
Na, nézd, mondom, a csipisz pár éve még alig fűzte be a cipőjét, néha még mindig gondot okoz megtalálni a saját cuccát a saját szobájában, és írtam már helyette dolgozatot meg verselemzést is, de ha az idei nagyszínpadi fellépőket kell elemezni, akkor én hajlamos vagyok csődöt mondani, ő rázza ki a kisujjából, ezt még szokni kell, hogy már most simán van, amiben jobb mint én.
„Photoshoppal kéne, de nem értek hozzá” – csóválta egy hajdani kollégám a fejét egy feladatra, én se értettem hozzá, tanakodtunk a munkaanyag felett, hogy aztán nagyjából félóra-negyven perc múlva egy harmadik kollégától kapjuk vissza a kész anyagot, ez remek, de mióta értesz te ehhez? Neeeem én, a Detti csinálta, elküldtem neki és visszaküldte…milyen Detti, ilyen nem dolgozik itt, nehezen esett le, hogy a lányának adta ki a feladatot, aki pillanatok alatt csinálta meg, amin mi csak szerencsétlenkedtünk. Ne hülyéskedj, hány éves a Detti? Tizennégy, felelte, az emlékeimben élő egérkecopfos, előlünk asztal alá bújó kislánykát nehéz volt összeegyeztetni a félóra alatt profin kidolgozott infografikával, ezt még szokni kell, na.
„Kiskorom óta sakkoztam apámmal, először nyerni hagyott, aztán igazi ellenfélként viselkedett, de engem lepett meg legjobban, amikor úgy 15 évesen tényleg megvertem, és egyre gyakrabban”
– emlékezett vissza egyik ismerősöm is nemrég.
„Szabályosan megijedtem, ez itt az én apám, ezt ő mutatta és ő tanította, és most megverem….most akkor mi lesz, kire és hogy nézek fel?”
Én is furán éreztem magam, amikor elvileg „mindent tudó” anyám helyett csináltam meg olyasmiket, amiket én tudtam jobban, és most a dolog túloldalára kerülve azt is kezdem átérezni, milyen, amikor a gyerekeim lehagynak valamiben, abban is, amit esetleg anno én mutattam nekik. A zenéket például, stílusostul-hangszerestül-rockfesztiválostul, egy ideje nem játszhatom a mindentudót.
"Kínosan érzem magam, amikor olyan fellépőkről kell beszélgetnem, akikről azt sem tudom, eszik vagy isszák őket.”
– nyilatkozta egy éve a hozzám hasonló korú Gerendai Károly, amikor megvált tavaly a korábbi részesedésétől és szerepétől a Szigetben. Én egyszerű látogatóként könnyebb helyzetben vagyok, csak el kell fogadnom, hogy a mellettem ügető gyerek jobban ért hozzá, hiába vagyok jóval öregebb.
Már tavaly is lefektettük az alap játékszabályt: a szokásos szülő-gyerek játszmákat lehetőleg kint hagyjuk. Mindenki azt vesz fel, amit jónak lát, nem emlegetem fel, hogy induláskor még én zavartam vissza papírzsepiért, nem akarok naptejet kenni rá, vagy beleszólni, mit kér a büfében, cserébe viszont leszögezem, én is nézném, ami engem érdekel, és ha rám mer szólni, miért táncolok (mért mért, amiért a másik tizenkétezer homo infantilis szokta arrafelé…), akkor simán felrakom a hazafelé induló legközelebbi HÉV-re. Betartja, meg is lepődöm, tavaly még neki is szokni kellett a helyzetet.
Kár egyébként, hogy nehéz a mindennapokban ezt az inkább mellérendelt, a későbbi felnőtt-felnőtt kapcsolatot előrevetítő viszonyt megtartani, simán eldumálunk a zenékről, vita nélkül ballagunk koncertről koncertre, először az általa favorizált Apey and the pea-t nézzük a nagyszínpadon, utána átkerülünk valahogy az egyikünk által se ismert dán Who made Who-ra (közösen megállapítjuk, hogy jó), a Világzenei Színpad felé eltévedünk, így kerülünk a spanyol Sexy zebras-ra (ezt se ismerjük, erről is megállapítjuk, hogy jó), hogy utána különösebb unatkozás és fintorgás nélkül jöjjön velem a Kistehénre, ami egyébként az “anyám zenéje” kategóriába esik nála. Meglep, hogy nem ismeri azt az Erdős Virág-szöveget, amit eddig úgy véltem, mindenki ismer, akkor is, ha életében nem olvasott se Erdős Virágot, se verset, se nem hallgatott a Kistehéntől bármit. Most azt hiszem megjegyzi, ha más helyzetben tolnám elé, akkor már csak azért se hallgatná meg, mert ezzel besorolódna a “szüleim zenéje” vagy “szüleim mániája” kategóriába, ami ugye egyik fülünkön be, a másikon meg hiperűrsebességgel ki.
Szokom a helyzetet, én nem ragaszkodom feltétlenül az irányításhoz, de mégis muris lesz majd, ha megérjük azt is, hogy ő vezet hazafelé, ő szervezi meg a programot. Egyelőre még csak ott tartunk, hogy néha mintha ő értené meg gyorsabban Big Freedia szövegeit a Magic Mirrorban, hiába az az általános közvélekedés, hogy én tudok jobban angolul – úgy látszik, van olyan angol, amit a youtube-videókból jobban lehet megtanulni, mint az én hagyományosabb környezetemből.
Nem is szólva arról, hogy nemcsak abban halad majd meg vélhetően, amit én is tudok, hanem olyasmiket fog tudni, amik anno talán nem is léteztek, mikor én voltam 14-16 éves, tehát nem úgy maradok le, hogy elfelejtek valamit, hanem úgy, már nem is tanulom meg rendesen.
Hazaérünk, lepakolunk, a fülünkben még ott a Gorillaz zenéje, de itt már csendben kéne nyugovóra térni. Ne dübörögj felfelé, büdös kölök, a többiek talán aludnának. Na tessék, Hamupipőke hintója visszaváltozott dióhéjjá, hát nem előugrott belőlem ez a nyavalyás szülői mondat, azzal együtt, hogy “a cipődet majd ne felejtsd el megtörölni, mielőtt felvennéd holnap”. Na mindegy, van még alkalom gyakorolni a másféle kommunikációt, hétfőn is megyünk még akrobatákat és rappereket nézni. És közben beszélgetünk, mert bár a hangzavartól nem mindig halljuk egymást, a mindennapi megszokás "zajából" legalább kizökkenünk kicsit.
Vakmacska
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?
A Bezzeganya blog a Disqus kommentrendszert használja. Ha te is szeretnél hozzászólni, és még nincs regisztrációd, itt találsz segítséget hozzá>>> A Disqus használatáról, beállításairól pedig itt írtunk>>>
