Extra szüléstörténet szombaton: augusztus 18-án, hajnali 3 óra 38 perckor megszületett Mirkó Márton, a Bezzeganya legutóbbi terhesnaplója írójának kisfia. Nyina már a kórházban megírta a történetet, olvassátok melegében. Gratulálunk a gyors szüléshez!

Este nyolcra áthívott a szülőszobai ügyeletes orvos immár életem kedvenc nőgyógyászati székébe, hogy megvizsgáljon. Értékeltem az igyekezetet, lett is tőle néhány bizonytalan keményedésem, de semmi különös. Este kilenckor még tettem egy utolsó sétát és kísérletet a kiűzetés a paradicsomból következő fejezetének befolyásolására. Róttam a köröket a kórházkertben és fennhangon győzködtem a gyereket, mennyivel jobban járna mindenki, ha önként távozna, vagy legalábbis megpróbálna. Néma hallgatás volt a válasz, én pedig próbáltam úgy csinálni, mint aki az egészet elfogadta és lefeküdtem hallgatni a kórház előtti úton történő gyorsulásokat. Fél tizenegykor értem jött egy szülésznő, hogy csináljunk inkább még egy méhszájtapogatást. Azt gondoltam közben, ezek itt tényleg csak tapogatnak, semmi enyhe tágítás, bezzeg az elsővel vizsgálat címszóval úgy éreztem, lerúgom az előttem álló fejével együtt a csillagokat is az égről, csak szabaduljon ki a lábam a kengyelből.

Háromnegyed egykor már képtelen voltam úgy csinálni, mintha rendszertelen fájásokról lenne szó, a négyperces sokkal jobban meghatározta, amit éreztem. Körtelefon, hogy mégiscsak lehet, hogy alakul ez tovább magától és átvándoroltam a szülőszobára. Az út a kórteremből a negyvenkettedik héten egészen pontosan tízperces. Nevetve mondtam a szülésznőnek, hogy remélem, nem unja az arcom, de azt gondoltam, inkább átjövök, nehogy lekéssem a szülésem, csak mert annyira nem hiszek benne – és valóban, sikerült több mint egy ujjnyit tágulni, menjünk át, rám teszi a ctg-t. Az idő nagy részében a fájásokat néző tappancs rosszul volt rajtam, amikor pedig rendesen rakták rám, akkor se hittem, amit láttam: kettő, majd másfél perces fájások. Azért kössük be a branült, meg hozza az antibiotikumot.

Én mondtam, hogy sajnálom, de igazán komolyan nem fogok feküdni a fájásom alatt és erre nem az volt a válasz, hogy márpedig, hanem hogy "Még sosem kellett időre vénát szúrnom!". Itt véglegesen beleszerettem, és elkezdtem meglepő időintervallumokban gondolkodni.

Két perc alatt a következőket lehet csinálni: kiérni valahova, ahol tudod, hogy elkapnak – a szülőszobák elé, hogy adjak egy puszit a férjemnek. Beérni valahova, ahol tudod, hogy van egy ágytámla, amibe bele lehet kapaszkodni – vissza a vajúdóba. Kivenni a táskából egy törölközőt és beesni a fürdőszobába, ahol falra szerelt rács a fűtőtest és reménykedni, hogy kibírja a hatvanhét kilóm, míg lógok rajta. Levetkőzni és kinyitni a csapot. Két perc nagyon rövid és nagyon hosszú idő.

A zuhany alatt egy fájás három hosszan zengetett ohm. Aztán négy. Amikor már öt, akkor már úgy éreztem, most, igen, most, de azonnal most kellene valami fájdalomcsillapító. Akkor már guggolni kell a fájásba és így látom magam előtt, ahogy egyre jön lefelé és kifelé a feje. Folyton eszembe jut közben, hogy mennyire vicces, én meg az ezotéria, az ohm és a vizualizálás, aztán kitámolygok. A vajúdóban egy fájás. "Menjünk át a vizsgálóba, jó? Elég egy bólintás is." Én nemet intek, áttámogat a szülésznő. Hányni kell, mondom és a csap fölé hajolok. Hozok egy vesetálat, mondja és mire visszajön, újra fájok és közben azt kiabálom, nagyon kell kakilni. Megnyugtat, hogy nem fogok, mert áll a burok, az nem engedi, de feküdjek fel a székre. Azt hiszem, viccel, de lehúzza a bugyimat. Véres.

Nem értem, és már épp kérdezném, amikor a szülésznő azt kiálltja, itt a feje, belőlem pedig valahonnan borzalmasan mélyről felszakad egy hang. Van benne rémület és borzalom és öröm és az a valami, amit tudom, amit már az elsőnél is tudtam, hogy soha, soha máskor nem fogom érezni, csak amikor megint kitolok egy gyereket. A burok magától megreped, én őrülten elkezdek nyomni és kiabálni, hogy a férjemet akarom, a szülésznő, hogy ne nyomjak, mert szét fogok szakadni. A pasim egyszerre ér be az orvossal és még egy szülésznővel és nem érti, mi történik, azt kérdezi, már itt tartunk? és én ezt nagyon viccesnek találom a szülőszék alsó lépcsőjén térdelve, az ülőrészbe kapaszkodva. Három nyomás. Érzem, ahogy kicsúszik. Mindent megkaptam.

Mirkó Márton úgy született meg hajnali három óra harmincnyolckor a 3850 grammjával és 56 centijével, ahogy a vágyálmaimban. Magától, beavatkozás nélkül, nem feküdve, magamtól nyomva, mindent érezve és átélve, egészségesen, miközben a férjem arcába lihegtem.

Nyina