Szétterpesztett lábakkal ült a nőgyógyászati székben, lába között a nyugdíjas korú orvossal, aki citológiát vett. Ettől a résztől mindig tartott, pedig mindig megértő orvosok keze között zajlottak a vizsgálatai. Ez is.
- Doktor úr, ez fáj – jött az első jelzés csendben, pedig még csak az első pálcánál tartottak. Megnyugtató, együttérző válasz érkezett, nemsokára végeznek. A következő pálcánál már nagyon fájt, a harmadiknál már görcsölt.
- Ez nagyon fáj! – fújtatott.
- Mindjárt elmúlik – jött a higgadt válasz. Nem először járt nőgyógyászati vizsgálaton, túl volt egy szülésen, tudta, hogy percekkel később majd jobb lesz. De nem lett jobb.
A határozottság leplét magára öltve ment ki vizsgálatot követően a váróba, ahol aztán lerogyott a sok kismama közé, és inkább ülve is maradt. A családjukban nem volt szokás a nőknek elájulni, rá sem volt jellemző, most mégis úgy érezte, ha állva kell maradnia, összecsuklik, mint a colstok.
Ahhoz a korábbi években hozzászokott, hogy a citológiai mintavétel kellemetlen, bár ezt mindig ellensúlyozta az orvos megértő türelme. Ahhoz is hozzászokott, hogy utána napokig vérzik, de hogy ennyire fájjon, ahhoz nem. Végül bevett egy görcsoldót, ücsörgött még vagy negyedórát, mire annyira összeszedte magát, hogy képes volt elindulni haza.
A villamoson aztán belerogyott az első ülésbe, és ahogy kinézett az ablakon, teljesen random beúszott elé egy emlék, amelynek semmi köze nem volt a fél órája megélt élményhez, mégis brutálisan közel érezte magához a kettőt. Eszébe jutott, diákként hány évnyitót és évzárót kellett végigállnia a betonozott iskolaudvaron, a tűző napon. Mert az udvaron ugyan voltak fák, de jobb volt az ötven fokban órákig állítani az egész iskolát, mint beterelni őket az árnyékba, ne adj isten széket is tenni a fenekük alá. Az iskolaigazgató több ujjnyi vastag paksamétát olvasott fel, egy ilyen ünnepély általában két órán keresztül zajlott. Ülni nem lehetett, inni nem lehetett, ha pedig egy óra után a fáradó gyereksereg zsizsegni kezdett, a pasi a pódiumon állva közölte:
- Ha beszéltek, lassabban olvasom.
A diákok – főleg a lányok – pedig sorra csuklottak össze a melegben a hosszú ujjú, gyárilag vastag anyagból készült matrózblúzban (ebből sem sikerült egyes intézményeknek cirka 100 év alatt kigyógyulniuk).
- Ettől nő az állóképességetek – mondogatták nekik a tanárok. Soha nem ájul el, pedig utólag gondolva, már a legelső ilyen alkalomkor össze kellett volna csuklani, rögtön elhitték volna róla, hogy gyenge fizikumú, aztán nem gyötörték volna ezzel is.
Állóképesség. Ahelyett, hogy a közoktatás arra helyezte volna egy 90%-ban lányiskolában a hangsúlyt, hogy azon izmokat erősítsék és azon szövetek nyújtását segítsék elő, amelyeket esetenként egy nő szüléskor használ, szépen megtanultak vigyázva állni. A közoktatásban nem dolgoznak nőgyógyászok, hosszú távú előrelátás nincs, és csodálkoznak, hogy a népesség 40%-a császárral szül.
Állóképesség. Ült a villamoson, úgy érezte, elbőgi magát. Mi értelme volt ott állni a napon és nézni, ahogy a többiek elájulnak? Hiszen a nőgyógyászati vizsgálatot nem képes fájdalom nélkül tűrni, neki a fájdalomküszöbe semmivel nem lett magasabb attól, hogy állították őket órákat a napon, sőt… Talán ennek köszönhetően egy kétórás koncertet nem képes végigállni a párjával, mert mindig ezekre a múltbéli eseményekre asszociál.
Lassan elhessegette magától az emlékek, de azt megfogadta, saját lányát meg fogja tanítani szépen, látványosan ájulni, hogy az ilyen helyzetekben neki ne kelljen éveken át minden iskolai ünnepséget végigszenvednie.
Juhász Judit író
