Az alkoholizmus kapujából

Pár órával ezelőtt jöttem rá, hogy itt állok az alkoholizmus kapujában. Konkrétan az volt a szitu, hogy elindultam a gyerekért az óvodába, és már előre örültem, hogy már csak fél óra és bedobhatok egy pohár bort. Mert nem kell bevásárolni. Simán hazajöhetek, kipakolom őket a kocsiból. Aztán lazíthatok.

Hétvégén azért nem mentem el egy összejövetelre, mert kocsival kellett volna mennem, nem mertem volna a sötétben a magányos utcákon gyalog bóklászni, és nem tudtam elviselni a tudatot, hogy még órákat ki kell bírnom ivás nélkül. Elkapott a síkideg. Inkább dobtam egy sms-t, hogy fáradt vagyok, nem megyek. Tudtam, hogy a piahiány miatt, de ezt még a férjemnek se mertem megmondani.

Aztán ma ez a gondolat... az öröm, hogy mindjárt ihatok...

Mikor ezeket a sorokat írom, már benyomtam fél liter mikrózott penimarktos forraltbort. És végre jól vagyok. Nincs bennem feszültség. Kicsit izgulok, hogy rendben le tudom-e fektetni a fiúkat, de ennél több nincs, ez is olyan távoli most, hiába van közel, és ez jó így.

De tudom, hogy kurvanagy baj van. Akkor is, ha egyre jobban bírom a piát. Akkor is, ha simán meg tudok írni egy ilyen szöveget fél liternyi tízszázalékossal.

Eddig nem tűnt fel ez az egész. A férjemmel kultúrivók vagyunk. Szeretjük a jófajta, finom, nemes italokat, kábé mindegy, hogy sörről vagy rumról van szó, csak különleges legyen és finom. Majdnem minden este leülünk kettesben, beszélgetünk, iszunk. Nem mondanám, hogy sokat. Nem mindig fogy el egy teljes üveg bor például. Ha töményet iszunk, ritkán fordul elő, hogy kétszer töltenénk. De azt a férjem se tudja, hogy ideje én már “bemelegítek”. Mire leülünk kettesben, én már túl vagyok a magam adagján.

Miért? Miért. Nem tudom pontosan, csak sejtem.

Mesélek, mi van nálunk. Két csodálatos gyerek, mindkettő fiú, a nagyobbik nemrég múlt öt, a kisebbik két és fél. Nincs velük gond, időre jöttek, egészségesek. A nagyobbikkal veszélyeztetett terhes voltam, túlsúly, kisebb cukorproblémák, kiírtak a melóhelyről. Most nem mondom meg pontosan hónapra, de körülbelül öt és fél éve vagyok itthon. Azaz porszívózás, mosogatás, teregetés, bevásárlás, ütyülüpütyülü. Mikor leülsz és számodra halálosan fárasztó izéket játszol a gyerekkel. Nem fogok hazudni. Sok jó volt benne és sok rossz. A gyerekekkel még akkor is jó volt, mikor rossz volt, itt nem kell magyarázkodnom, érted. A többi egy kalap szar. A lepukkantság, hogy nincs erőm magamat normálisra hozni, mert a postás kedvéért csak a hülye öltözik normális ruhába, a játszótér látványától meg már a hányinger kerülget, mert ha még egyszer végig kell hallgatnom Editke történetét az ő Dominik fia hányásos éjszakájáról, akkor megölöm a nőt.

Ennek mindjárt vége. Nyáron a kisfiam betölti a hármat, és én...

Jó lenne korrektül tudni, hogy pontosan mikor kezdtem el csak úgy egy kicsit inni. Nem tudom. Mikor elkezdtem azon gondolkodni, mi lesz itt jövő szeptembertől, akkor már biztosan ittam.

Bezzeganyák! Mert azt hiszitek, betojtam a melótól? Nem. Ellenkezőleg. Attól tojtam be, hogy ki fognak rúgni. Nanehogyaszidd, hogy mert én kétgyerekes anya vagyok és most diszkriminálnak. Ennél egyszerűbb az ügy. Mert rosszmultiban dolgozom. Tudod, vannak a jómultik, szerződés, homlokcsók, deszeretünktitekethogyittadjátokamunkahelyet. Na én melléfogtam. Én rosszmultiban dolgozom. Amit büntetnek, ahogy csak bírnak. A tulajok meg kirugdossák az embereket, mert ez nem szociális melegedő, hanem bevételt termelő munkahely, és ha nincs kereslet a szolgáltatásra meg sokat is kell adózni, kiteszik a munkatársakat az utcára. Több százat. És összetehetem a két kezemet, hogy nem én vagyok a családfenntartó, mert olyan volt kollégát is ismerek, akinek ott a négy gyerek, tíztől huszonkét évesig, és halvány gőze sincs, miből vesznek ételt tavasz környékén, amikorra kifutnak a tartalékból.

Azt hiszem, ezért iszom. Félek. Pedig nem akarok félni a jövőtől.

Néha elkap a sírhatnék, és kibukna belőlem, hogy nem csináltam semmi rosszat, könyörgöm, nem tehetek róla, hogy nem autó-összeszerelőnek tanultam, a kólagyár meg a gumigyár pedig mocsok messze van. Valahol olyan megalázó ez az egész, hogy le kell menni kutyába, hogy munkát kapjak. Hogy lesnem kell a Gazda kezét a hírekben, hogy ki számít jófiúnak és ki számít rossznak, hogy azon kell taktikáznom, hogy ki tudom-e találni azt az elég alacsony színvonalú munkát, ami megfelel a Vezetésnek. Legalább tudom, hogy telekom céghez és energiaszolgáltatóhoz se próbáljak meg bejutni.

Lehet, hogy nem lesz munkám, és továbbra is a porszívó meg a teregetés közé kell berendeznem a hülye kis életemet. Talán Editkét kiiktathatom a hányós Dominikkal. De őszintén szólva sose arra készültem, hogy az életemet kitöltse a legjobb penimarketes akció levadászása. És ne hányd a szememre, mert pontosan tudom, hogy örüljek, hogy eltart a férjem. Nemkicsitzárójelben ki tudja meddig, talán amíg az ő multiját rosszá nem nyilvánítják és aztán ki nem rúgják takarékoskodásból. Ezt most nem is akarom végiggondolni.

Én is tudom, hogy a fiaimnak és a férjemnek szüksége van rám normális állapotban. Ezért most úgy határoztam, hogy miután elküldtem Tündének ezt a posztot, lefürdettem a fiaimat és megittam a maradék penimarktos forraltbort (kábé két deci), egy hónapon át nem iszom. Maximum ha nagyon muszáj társaságban, és feltűnősködés lenne kicsit sem.

Rohadjanak meg ők, ne én és a családom menjünk tönkre miattuk.

Ti meg szorítsatok, hogy ennyivel megússzam. Nagyon nem kéne a fiaimnak egy valódi alkoholista anya. Itt még vissza tudok fordulni önerőből. Ugye, vissza tudok fordulni önerőből? Megígérem, hogy ha nem sikerül, elmegyek a háziorvoshoz és megkérdezem, mit kell csinálni.

Névtelen Majdnemalkoholista