Újra és újra meglepődöm azokon a kommenteken, melyek a posztjaim alatt keletkeznek. Volt, amikor egy alapjaiban gyereknevelésről és annak lélektani hatásairól írt poszt alatt arról ment a vita, hogy hogyan lehet hitelt felvenni, ami már csak azért is marhaság volt, mert az a történet, amit fél mondatban megemlítettem 2001-ben történt, tehát a mai hitelfelvételi szabályok teljességgel lényegtelenek ebből a szempontból. Alig esett szó magáról a poszt lényegéről, mely elvileg az lett volna, hogy mennyire megterhelő lelkileg, amikor azzal szembesül egy nő, hogy amint terhes lesz, vagy gyereket nevel, azzal hirtelen nem előrébb, hanem hátrébb kerül a sorban. Nem sima állampolgár lesz, hanem „eltartott” (ami a mai modern kommunikációban tulajdonképpen egy púp a társadalom hátán), valamint nem áldott állapotban lesz, hanem terhes, meg egyes helyeken „beteg”, merthogy rendelésre jár. Mellesleg az orvos, védőnő gyakran hülyének nézi, és egy parasztvakító reklámszöveggel elintézik a kötelező látogatásokat. Hogy anyaként végig kell néznie, ahogy a gyermekét, aki nem teljesen átlagos, a különbözősége miatt a felnőtt társadalom kiközösíti, néha jobban, mint a gyerekek.
A legutóbbi posztom alatt legalább ennyire nem tolódott félre a beszélgetés. De ahogy a kommentelők többségét, úgy engem is mélyen megrendített, hogy egy tanár szerint, ha egy 50 fős tanári karban csak 3-4 olyan tanár dolgozik, akit személy szerint ő maga sem engedne gyerekek közelébe, az egy jó arány. Minden tiszteletem a tanári kar iránt, de tényleg ennyire mélyre kell tenni a mércét? Mert nekem ez már valahol a béka hátsó fertálya körül van.
Végül pedig megvádoltak azzal, hogy csak a problémákat sorolom, és nem dicsérek, noha arra is szükség lenne. Nos, a posztom utolsó bekezdése tele volt azzal, hogy milyen jó gyakorlatokat láttam a differenciált oktatásra, mely sok pedagógus szerint „megoldhatatlan probléma”.
Mostanában a legújabb vitakérdés, hogy belevonhatók-e a gyerekek a jelenlegi tanártiltakozási hullámba. Nos, őket nem kell belevonni, benne vannak nyakig. Ha az általános iskolások nem is, de a középiskolások egy része nagyon is érdeklődik, és képben van. Lehet, hogy nem tudják elmondani az országgyűlés jelenlegi felépítését, meg hogy hogy hívják a házelnököt (csupa magolandó felesleges adat), de a véleményük megvan a helyzetről.
A fiam egy időben (még 13 évesen) felfedezte Hofit. Rengeteg régi felvételt hallgatott meg (20-30 éveseket), és egyszer csak hozzám fordult.
„Anya, ezeket akár ma is mondhatta volna.”
Majd a tanárbérezés körüli helyzetre a lányom reagált pár napja (14 éves). Arról volt szó, mennyi a mi bérünk, akik egy egyetemen dolgozunk mindketten, és mennyi azon diplomások bére, akik aztán elmennek az iparba dolgozni. Érzékelte a markáns különbséget, és ezt mondta:
„Furcsa, hogy akik ennyit tudnak keresni, azok az egyetemi tanáraiknak köszönhetik, hogy ennyire jó munkájuk van, és őket mégsem fizetik meg rendesen.”
Akik azt állítják, hogy a gyerekek csak tehetetlen sodródók ebben a kialakuló mozgalomban, azok megint csak alábecsülik az ifjúságot. Nyilván sok az üresfejű kamasz is, akiket csak a buli érdekel, meg akiket burokban neveltek, és semmit nem tudnak a világról, de nem mind ilyenek. A posztom első részében vázoltak alapján lehet, hogy jobban tudnak egyes témákra rákoncentrálni, mint jó pár felnőtt.
Rengetegszer elhangzik az is, hogy a családi problémákkal „ne terheljük a gyerekeket”. Ez is részben egy álszent szöveg, mert a gyerek egy fedél alatt él velünk, és szeme, füle nyitva van, valamint érzékeli anya és apa hangulatváltozásait is. Ha „nem terheljük a problémákkal”, akkor is tudja, hogyha komoly baj van, és a bizonytalanságát csak erősítheti, ha nem tudja konkrétan, hogy mi az. A gyermeki képzelet elég sok mindent képes megteremteni, szerintem nem jó, ha önmaga találgat. Ha pedig nyíltan kérdez, és a szülő elsumákolja a választ, azzal megsérti és sebet ejt a lelkén, még ha ezt a gyerek nem is mutatja. Kirekesztésként éli meg, hogy van valami, ami a család ügye, és ő nem tudhat róla. Kicsinek és méltatlannak érzi magát. Lehet, hogy valóban kicsi, aki nem értheti a probléma teljes lényegét, de ha a szülő felkészült, és ismeri a gyermeke értelmi szintjét, nyelvi szintjét és ismereteit, akkor képesnek kell lennie elmondani úgy a helyzetet, ahogy az a gyereknek megfelel.
Aztán ha a baj már nem titkolható tovább, mert annyira nyilvánvaló, akkor a felkészítetlen gyermeket sokként éri a hatás. Amire lett volna ideje, hogy lassan megeméssze, az egyetlen pillanat alatt találja telibe. Ez is egy része a gyermekek alábecsülésének.
Másik gyakori példa, amikor a szülő vagy nagyszülő, aki felügyel a gyerekre, a gyermek fizikai képességeit becsüli alá, túlfélti, és rendszeresen korlátozza a gyerek szabad mozgását, és ezzel a mozgásfejlődését is. Sokszor látom játszótéren, amikor a gyereket, aki mászni, csúszdázni szeretne, és képes is lenne rá, az őt felügyelő felnőtt ebben megakadályozza, felteszi a csúszda tetejére, nem engedi oda a korosztályának megfelelő, biztonságos mászókához sem. Tévedés ne essék, és is féltettem a gyerekeimet attól, hogy leesnek, ezért amikor másztak, midig ott voltam a közelben, a kezem egy-két centire a testüktől követte a mozgásukat, de nem tettem fel és le őket, nem értem hozzájuk, amíg bajba nem kerültek. Akkor is, ha lehetségesnek láttam, előbb szóbeli tanáccsal segítettem nekik, és ha úgy sem ment, akkor is csak azt a minimális fizikai segítséget nyújtottam, ami ahhoz kellett, hogy tovább tudjanak próbálkozni.
Most lehet, sokan azt fogják mondani, hogy ez a poszt zagyva lett, de igazából végig ugyanarról szólt: a megbecsülésről és az alábecsülésről, meg az önmagunkkal szembeni igényességről. Úgy vélem, sok olyan dolog van, amiben ideje lenne országosan magasabbra tenni a mércét!
Álmodó
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?
