A napokban a félévi bizonyítványosztás és a felvételik kavartak fel sok port. Felmerül a kérdés, hogy mennyiben reális a gyerek hanyagságát a tudásának mértékét jelző érdemjegyekben megjeleníteni. Nos, szerintem semennyire.
Ha a gyerek otthon hagyott valamit, és emiatt nem tudja követni az órát, akkor két eset lehetséges. Vagy megérti és elsajátítja az anyagot enélkül is, vagy nem, és akkor amúgy is meglátszik a tudásfelmérés eredményében. De ezen sokáig lehetne vitatkozni, arra érdemes inkább koncentrálni, mivel lehet megelőzni az ilyen helyzeteket.
A fiam is ebbe a szétszórt kategóriába tartozott, és tartozik még ma is. Nálunk elsőben nemcsak az volt a gond, hogy nem jutnak el az iskolába a holmijai, hanem az is, hogy ami eljutott, az nem jut haza. Egy ideig én is úgy voltam vele, hogy hátha beleszokik, de egy idő után zavaró volt állandóan azt lesni, elhagyta-e éppen a ceruzáit, vagy sem. Ekkor fogtam magam és MINDENRE rákerült vagy a neve, vagy legalább a monogramja. Innentől a hazajutás megoldódott. Azt nem tudom, hogy ő gyűjtötte-e be a cuccait, vagy a tanár néni, vagy esetleg valamelyik osztálytársa nyomta a kezébe, de a dolog működött.
Ekkor koncentrálhattam arra, hogy a holmik el is jussanak az iskolába. A tantárgyaknak mindnek vettem egy egyszerű karton dossziét, és különböző színű nejlon borítókat a tankönyvekre, füzetekre. A matek pirosba került, a nyelvtan sötétkékbe, a környezetismeret zöldbe, és így tovább. A dossziékra felírtam a tantárgy nevét (előre és oldalra is), azzal a színnel, amilyen borítót kapott, és raktam rá valami ábrát is a tantárggyal kapcsolatban. A dosszié belsejére pedig felírtam, hogy minek kell benne lennie (könyv, munkafüzet, szótár, stb.) Ha elővett valamit a dossziéból otthon a tanuláshoz, arra kellett figyelnie, hogy vissza is rakja, és így már csak tantárgyanként egy holmit kellett beraknia bepakoláskor. Egy idő után az is feltűnt neki, ha valami hiányzott a dossziéból, mert túl könnyű, vagy túl vékony volt, és egyébként is egy dosszié nélkül árválkodó tankönyv, vagy füzet eleve árulkodó.
Egyébként ezt a fajta tudatosságra szoktatást nem ekkor kezdtük, hanem még óvodában, ahol az volt a gond, hogy úszás után eleinte nem ismerte meg a saját ruháit. Ezért, amikor aznap úszás volt, akkor reggel öltözködés közben nem csak segítettem neki, hanem megneveztem a holmikat, amiket majd fel kell vennie magára, amikor egyedül öltözik az uszodában, és jól meg is néztük őket. Ha volt valami olyan holmija, ami témában kapcsolódott az úszáshoz, akkor aznapra azt kapta magára (pl. volt halacskás pólója).
Olvastam azt a véleményt is hozzászólásban, hogy a szülő kötelessége, hogy a gyereknél minden ott legyen a tanórán, pakoljon be ő, vagy legalább ellenőrizze a bepakolást. Soha nem pakoltam egyik gyerek helyett sem, legfeljebb velük együtt. Akkor is az volt a legtöbb, hogy megfogtam az órarendet, és sorban olvastam az órákat, majd rákérdeztem, hogy ehhez milyen felszerelések kellenek. A gyerek sorolta fel, és ő tette be a táskába. Ha megcsinálom helyette, akkor abból soha nem tanul semmit. Ha nem sorolt fel valamit, akkor általában csak annyit jegyeztem meg, hogy „valamit kihagytál”, és neki kellett rájönnie, hogy mit, mert az az ő dolga, ő az iskolás, nem én. Én az anyja vagyok, akinek az a kötelessége, hogy legjobb tudása szerint képessé tegye a gyereket az előtte álló kihívásokra.
Ennek ellenére is voltak olyan időszakok a fiamnál felsőben, amikor otthon hagyott dolgokat, és azonnal repült az egyes. (Érdekes megfigyelés volt az is, hogy amikor a lányom került ugyanahhoz a tanárhoz két év múlva, akkor ő nem kapott egyest ugyanazokért a hiányosságokért.) De nem minden tantárggyal voltak ilyen gondok. Lehet, hogy nem minden tanár osztogatott egyest ilyesmiért, nyilván, de volt még egy dimenziója az ügynek, amit megfigyelhettem, és ezt talán az egyest osztogató tanárok is megszívlelhetnék. A gyerek szerethet egy tantárgyat, ami megy neki, és utálhat egyet, amiben nem sikeres. De ennél sokkal többet nyom a teljesítményben, hogy a tanárral milyen viszonyban van, és az órák milyen hangulatúak. Ha az óra nyomasztó, és egyesek repkednek a levegőben mindenért (pl. a fiam kapott olyan hibátlan matekházira is egyest, amiben az egyetlen gond az volt, hogy a három osztva kettővel roppant bonyolult számolási műveletet fejben végezte el, és nem írta le osztásként, mindezért nyolcadikban), na, szóval, ha olyan az óra hangulata, akkor a gyerek otthon, amikor végre megszabadul ettől a terrortól, nem szívesen gondol vissza rá. Ez nem rosszaság, hanem egy teljesen természetes védekező mechanizmus. Így aztán annak a tantárgynak a könyve ritkábban kerül elő, gyakrabban marad el a házi és a felszerelés, mert azt is szeretné elfelejteni, hogy ma volt olyan óra, vagy, hogy holnap lesz.
Persze nem magát a tantárgyat utálja ennyire, hanem a tanárt, de ő ezt nem biztos, hogy szét tudja választani. Aztán az illető tanár esetleg beteg lesz egy-két napra, és kapnak egy helyettest, és onnantól már tudják, hogy mivel van a gond. A fiam jött haza szárnyalva az iskolából azért, mert valamelyik tanára beteg lett, és más helyettesítette. Hogy milyen csodás volt most az óra, milyen szuper ez a tantárgy, bárcsak xy még sokáig beteg lenne! Nem tudtam mást mondani, neki, minthogy legalább most látod, hogy nem a tantárggyal van gond, itthon attól még kedvvel tanulhatod, hogy a tanárod egy szipirtyó. S ebben legalább meg is tudtunk egyezni.
Viszont ezekre a különbségekre nem csak egy gyerek jön rá az osztályban, és nemcsak egy osztály, hanem az összes, aki jó helyettest kapott. A gyerekek nem hülyék, csak kicsik, fiatalok, és pár dolgot még nem tanultak meg. Ettől még le tudják vonni a megfelelő következtetéseket.
Nem tudom, aki tanárként ilyen hangulatú órákat tart, az mért nem tudja megérteni, hogy saját maga ellen dolgozik? Nyilván a saját frusztrációit éli ki a gyerekeken. Ezt inkább nem is minősíteném! Nyilván kevés a fizetés, sokat kell dolgozni, meg adminisztrálni, de ezek a terhek azokat is nyomják, akik közben jól tanítanak, és nem terrorizálják a rájuk bízott gyerekeket. Tehát ez önmagában nem ok arra, ami történik.
A gyerekeim persze megbeszélték egymás között az iskolai élményeiket, így aztán sok minden lecsengett, napfényre került. Tudtak az eltérő bánásmódról, nemcsak arról, hogy a tanár kinek miért mit oszt ki, hanem arról is, hogy még a hangnem is eltérő. Már akkor másként fordul oda egyesekhez, ha még nem történt semmi, az alapszituáció teljesen semleges. Kitárgyalták, melyik tanárnak mi a rigolyája, és mivel lehet meglágyítani a szívét, közösen fejlesztettek ki „túlélő technikákat”. Egy-egy elmarasztalás egyes tanároktól egy idő után alapvetően hangsúlytalan lett, és csak az számított, amire mi is azt mondtuk, hogy nem úgy kellett volna.
És még valami fontos gondolat! Sokan felvetették, hogy az elmaradt felszerelés miatt a gyerek zavarja az órát. Ennek nem kell feltétlenül így lennie. Nincs ott a felszerelése, akkor nem kéreget mástól, hanem szabadidejében bepótolja, ami elmaradt. Ma már nem gond az ilyesmi, pl. a lányomék a hiányzó osztálytársaknak az órai jegyzetet mobiltelefonnal lefotózzák, és Facebookon elküldik. Ez már nem egy megoldhatatlan feladat. S szerintem nem is erről van szó, hanem az egyenlősdiről. A tanároknak meggyőződésük, hogy az órákon minden gyereknek mindig ugyanazt kell csinálnia. De ez nem hadsereg, itt nem az a cél, hogy minden gyerek robotként feltétlen engedelmességre neveljünk.
Nekem volt olyan tanárom, aki az óra végén, a gyakorló feladatok kiadásakor megmondta, aki előbb végez, csendben olvashat a padban. Vagy a másik kiosztotta a feladatokat, és megmondta, hogy ez a házi is. Aki itt végez vele, annak nem lesz már otthonra több. Ez nem igényel plusz energiát, törődést, mégis differenciált oktatás valamennyire, mert nem kényszeríti a jókat arra, hogy a gyengébbek tempójában araszoljanak. Vagy lehet azt is, hogy az elmélet tananyag, magyarázat leadása után kiosztja a gyakorló feladatokat, és megmondja, hogy aki meg tudja csinálni, az kezdjen neki, aki meg még úgy érzi, hogy nem érti, annak most elmondom még egyszer, vagy kérdezzen.
Annyi, annyi lehetőség van! Sokan beszélnek az együttműködésről. Tegnap voltam szülői értekezleten. Miből is áll? Milyen célra, éppen hány forintot kell beküldeni, ki vállal sütemény sütést a farsangra, egyéb feladatok kiosztása a szülőknek. Mindenre akadt jelentkező. Egyetlen olyan dolog volt, amit mi kifogásoltunk, kértünk. Lepattant, mondhatni csípőből el lett utasítva. És ez általában így megy, már két gyerek nyolc évében volt alkalmam megtapasztalni.
Álmodó
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?
