Ismerek valakit, akit imádnak agyerekei. Nem egyszerű a dolga, mert élsportoló, és sokat kell tőlük távol lennie. Világbajnok, sokszoros országos bajnok, olimpiai helyezett. Londonban nem képviselhette a magyar színeket, pedig mindent megtett: hónapokig külföldön készült, nem láthatta a két kicsi gyerekét.
Sokszor telefonálni, skype-olni sem lehetett, a dzsungelszerű környezetben nem mindig volt térerő, internet. De összeszorította a fogát, megacélozta a szívét és ment, tette a dolgát. Mert szereti a munkáját, mert tehetséges, sikeres, mert a családtagjai (és sokan mások) büszkék rá, és nem utolsó sorban, mert ebből élnek.
Egy régi, nem túl nagy, de takaros házikóban laknak. A kertbe homokozót épített, a teraszra hintát, gyűrűhintát szerelt, hadd fejlődjön-ügyesedjen az a két kisfiú! A füvet szépen gondozza, mert gyerekkori álma a ház és a zöld pázsitú kert, no meg abban olyan jó hancúrozni-henteregni a gyerekekkel.
Idén megvette a puhafalú medencét is, amiben hatalmas fürdős bulikat lehetett csapni, amikor nem volt edzés vagy verseny. De ha csak 10 perc lubickolás jutott neki a gyerekekkel közösen, akkor annak is szívből örült. Pajtásokat hívtak és boldogan nézte, ahogy ugrálnak, csapkodnak, visonganak a vízben a gyerekek.
Négyéves fia születésnapjára megvette az áhított biciklit is, és boldogan nézi, ahogy a gyerek napról-napra fejlődik, ügyesedik. A kicsi megörökölte a motort és úgy hasít, mint a szélvész. Az udvarban a két gyereknek versenyt rendez: a nagy biciklivel, a kicsi motorral indul a rajt vezényszóra, és az első, második helynek is megtanulnak örülni.
Közösen söprik össze a szomszéd fájáról áthullott leveleket, bár a kicsi még inkább széttúrja a kupacot, de legalább ott van és segít. Meg is dicséri érte. A nagy elspájzol egy-két levelet, merthogy az kiváló lesz petrezselyemnek a homoklevesbe.
Este közös programjuk a locsolás: a kétéves segítség nélkül (!) öntözi meg a több ládányi muskátlit, a petúniákat, a porcsinrózsát és az újonnan ültetett fákat, amiknek a fejlődését hétről-hétre megfigyelik, csodálják. Aztán a két gyerekkel együtt csévéli vissza a locsolócsövet, ami szintén nagy móka.
Amikor az utcán sétálnak, akkor is hallani az önfeledt nevetést, meg ahogy elirányítgatja őket. Aztán hirtelen csend lesz és látni, hogy beültek a mogyoróbokor alá és szüretelnek. Megengedi a kicsiknek, hogy felemeljék a frissen talált nagy követ, amivel aztán közösen megtörik a mogyorót, majd meg is kóstolják. „Most már nem halnak éhen, tudnak maguknak kaját szerezni!” – mondja mosolyogva feleségének, aki örül, hogy a sok gondellenére most ragyogóan boldognak látja férjét.
Rendszeresen ellenőrzi, takarítja, tankolja és szervizbe viszi a nyolcéves autót, amit azért vett a második gyereke születésekor, hogy semmiben ne szenvedjenek hiányt: ha ő nincs itthon, mert edzőtáborba kell mennie, és például valamelyik gyerek beteg lesz, ne kelljen taxit hívni, lehessen kocsival menni. Vagy játszótérre, pajtásozni vendégségbe, és majd oviba, bölcsibe, boltba…
Vagy őt megnézni edzés közben, és meglepni, amikor végez. A két kisember meg visítva rohan hozzá, ugrik az izzadt-vizes nyakába. Ő persze alig él a fáradtságtól, de végigmutogatja sportszereit a gyerekeknek, ki is próbálhatják. Türelmesen magyaráz, tanítja őket. Ők pedig ujjonganak a lelkesedéstől.
A nagyobbik kijelentette, hogy ő is ezt a sportágat választja majd. „Vagy úszó leszek, mint GYURTÓ DANI”, mondja, még nem döntötte el.
Nézem-nézem ezt az embert. Duzzad az erőtől, ahogy egyik gyereket a bal, másikat a jobb karján viszi le a négyemeletnyi lépcsőn. És ragyog a boldogságtól, hogy az övé ez a két, állandóan beszélő, magyarázó, felfedező, édes kis csomag.
Amikor elalszanak, kicsit leül, gondolkozik, beszélget feleségével. Nagyon bántja a sport. Elméletben ott lett volna a helye Londonban. Annyit dolgozott, annyit áldozott. A gyakorlat mégis mást eredményezett. Sikeres lett a magyar egység – megérdemlik, mondja. De ő nem hibázott, semmit nem tett rosszul, sőt, minden szabadidejét, erejét, energiáját, gyerekeivel közösen tölthető idejének nagy részét is feláldozta. Más érdekek miatt mégsem sikerült. Kora és egyéb tényezők miatt Rióig talán már nem is tervez. Pedig ez (volt) az élete, ebben nőtt fel, ehhez ért. Felesége nézi vergődését, rossz, mert sem mondani, sem tenni nem tud semmit. Aztán közösen megállapítják: egészségesek vagyunk, fiatalok, boldogok, szépen el tudtunk indulni, mindenünk megvan! Majdcsak lesz valami, valahogy ezután is.
Majd felidézik a gyerekek aznapi akcióit. Mit mondott a nagy, mit csinált a kicsi.
Biztosan tudom, egyetlen olimpiai aranyra sem cserélné el ezt.
Ő az én férjem.
Ők az én boldogságom.
