Egészen a 35. hétig természetes szülésre készültem. Nagyon boldog voltam, hogy az előző császármetszés után megpróbálhatom természetes úton világra hozni a lányomat. Németországban már a 34. héttől be kell jelentkezni a kiválasztott kórházba (de még ekkor sem kötelező ott szülni, csak nem árt, ha tudnak az emberről legalább egy helyen). Ilyenkor felveszik az anamnézist, előkészítik a kórházi matricákat, karkötőket, leveszik a tesztet MRSA vírusra, ez utóbbi bármiféle kórházi bent tartózkodásnál kötelező. Megmutatják a szülőszobákat, elmondják, mi hogy fog történni, mi várható. Így amikor az ember szülni megy, akkor csak és kizárólag magával és a babával kell foglalkoznia, semmi adminisztráció, semmi nyaggatás a TB-kártyáért.
A 36. héten én is betotyogtam a kiszemelt kórházba. A Hebamme nagyon kedvesen fogadott, de az üdvözlés utáni első kérdése az volt: „Akkor császármetszés lesz?” Én nagy mellénnyel nemleges választ adtam. Láttam, ahogy kiült az aggodalom az arcán.
„Pedig Önnek van választási lehetősége, a legtöbb nő császár után nem akar simán szülni, mert veszélyes.”
És innentől kezdve egy órán keresztül azt hallgattam, milyen veszélyei vannak a hüvelyi szülésnek császármetszés után. Persze mindig hozzátette, ez az én döntésem, megpróbálhatom simán, de tudnom kell a veszélyekről és neki kötelessége felhívni rá a figyelmem. Akár szét is nyílhat a méhem, és hasonló borzalmakat is ecsetelt.
Aztán bejött a doktornő is, aki szintén felhívta a figyelmem a veszélyekre, és hozzátették, ha akarom, az az orvosom is csinálhatja a császármetszést, akihez terhesgondozásra járok. Döntsem el, hogy mi legyen, de ők császármetszést javasolnak.
Ekkor még kitartottam a természetes szülés mellett, de ahogy kiléptem az ajtón, hihetetlen idegesség tört rám. Felhívtam a férjemet, mondtam neki, hogy november 9-re javasolták a császármetszést. (Mert közben konkrét időpontot is ajánlottak.) A férjem azt mondta, hogy ha ennyire kockázatosnak érzik ők, így inkább válasszuk a császármetszést, mert ha bármi baj történik, akkor kinek számolunk el a lelkiismeretünkkel.
(Kicsit off, de egy ismerősünk azt mondta, hogy akinél csak egy hajszálnyi esély van a császárra, a kórházak azt választják, mert több pénzt kapnak érte a biztosítótól...)
Beszéltünk a doktornőmmel is, elmondtuk, mit mondtak a kórházban. Neki nem volt jó a november 9, így 8-ra ütemeztük elő a császármetszést. Addigra a 39. hetet tapostam.
A császármetszés előtt még egyszer be kellett mennem a kórházba adminisztratív dolgokat elintézni, felvilágosítottak a spinál érzéstelenítésről, elmondták a császármetszés menetét. Készült még egy ultrahang a babámról, már több mint három kiló volt, éreztem is, mert a mozgásom már egyre nehezebb lett.
Elérkezett a nagy nap, november 8, kedd. Hajnalban korán keltünk, a 2,5 éves nagylányomat egy magyar barátnőmhöz elvittük. Megbeszéltük vele, hogy ma elmegyünk a Hugicáért, délután már találkozhatnak is. Persze jönni akart ő is, kicsit sírt, hogy otthagyjuk, ami az én amúgy is feldúlt lelkivilágomra még rátett egy lapáttal. Nehéz szívvel hagytam ott, de tudtam, hogy jó kezekben van. (Később a barátnőm küldött képeket, hogy a lányom szépen játszott, evett, és segített a négy hónapos kisbabája körüli teendőkben is.)
A kórházba fél 7-re kellett bemenni. A szülőszobáknál bejelentkeztünk, bekísértek egy szobába; középen ágy, oldalt fotel, szép képek a falon. Át kellett öltöznöm a kórházi hálóingbe, kaptam kompressziós harisnyát és hajhálót. A férjemet is várta védőruha, papucs és az elmaradhatatlan hajháló. Még rám kötötték a ctg-t, 40 percen keresztül hallgattuk a lányom szívverését. Lefolyattak egy adag antibiotikumot megelőzésként, majd elcsoszogtam a műtőbe. Amíg megkaptam a spinált, a férjem addig kint várakozott. Itt már enyhén pánikban voltam. Reszkettem a hidegtől, hiába melegítették alattam a műtőasztalt. A Hebamme végig maximálisan támogatott érzelmileg is, fogta a vállam és biztatott, hogy minden rendben lesz. A spinálhoz valamiért nagyon nehezen tudtam domborítani, de aztán csak sikerült. Az aneszteziológus hölgy végtelenül türelmes volt velem. Amikor végzett, megkérdezte, hogy érzem-e a meleget a fenekemben. Mondom, igen. Na, akkor jó.
Elfektettek, felhúzták a függönyt, hogy ne lássak semmit. A lábaimmal fokozatosan veszítettem el a kapcsolatot, végül semmit nem éreztem. A férjem ekkor bejöhetett már, leült a fejemnél. Közben több elektróda lógott rajtam, mint Frankensteinen.
Hát akkor kezdjük el. Már vágnak? Már elkezdték? És innentől egy rémálom volt. Nem fájt, de ahogy húzták-vonták a hasam, hánynom kellett, szúrt a szívem és zsibbadt a bal kezem. Bárki, aki azt állítja, császárral szülni könnyű, az még valójában sosem próbálta. Szerettem volna felállni és elszaladni, meg is kérdeztem a férjem, hogy mit szólnának, ha most felülnék és elmennék? Hát hajrá, a hasamat felmetszették, a lábaim szinte nem is léteztek.
És végre kihúzták Nórit a hasamból. Egyből felsírt, én pedig megkönnyebbültem, minden bajom elmúlt. Potyogtak a könnyeim, egyből odahozták a fejemhez, aztán gyorsan becsomagolták és a férjem kezébe nyomták. 3215 g és 50 centi, kis duci Juci. Innentől történhetett bármi, nyugodt voltam, Nóri ott szuszogott a fejem mellett, a férjem tartotta oda. Mikor majdnem végeztek velem, akkor megvizsgálták, felöltöztették és Apukára bízták. Visszatoltak az őrzőbe, ahol így hárman két órát töltöttünk el. Senki nem zavart minket, háborítatlanul élveztük egymás társaságát.
Később áttoltak az osztályra, Nórit „babaöbölbe” tették, hogy könnyebben ki tudjam venni. Egy pillanatra sem vitték el mellőlem, a kórházi bentlétünk alatt végig együtt voltunk. Naphosszat heverésztünk úgy, hogy ő a mellkasomon szuszogott, ami meg is hozta a tejet, azóta is bőven van. A kórházról csak pozitívan tudok nyilatkozni, naponta jött a gyógytornász, masszírozta a hátam, az étel is maximálisan ehető volt és még finom is. Mindenki kedves volt és türelmes. Bár amikor megnyomtam a nővérhívót, mindig görcsben állt a gyomrom, hogy na, most lekapják a fejem, hogy minek nyektettem őket, de soha nyoma nem volt ilyesminek. Mindenki mosolygós, kedves és segítőkész volt.
Délután behozta a férjem a nagylányunkat is. Mivel ketten voltunk egy szobában, megkérdezte, hogy a másik baba is a miénk-e. (Jobb tudni, mivel kell számolnia.) Aztán meglátta a Hugicát, megjegyezte, hogy ez az enyém! Amikor a kezébe adtuk, Nóri kifejezte a nemtetszését, a nagylányom megjegyezte: „Ne sij, Nojika, itt vagyok!”
Azóta itthon vagyunk, pénteken hazasírtam magunkat, szerencsére nem kötözködtek, hazaengedtek. Mondván második gyerek, már van tapasztalat, meg egész gyorsan összeszedtem magam. Nem mondom, hogy nem fájdogál még mindig a heg, de napról napra jobb.
A nagylányom születéséről azért nem tudok írni, mert teljes altatásban történt, sürgősségi császármetszéssel. Egy fiatal Hebamme elnézte a szívhangot a farfekvéses babámnál, és riasztotta az orvosokat, hogy meghalt a magzat... Egyébként is császármetszés lett volna másnap reggel, mivel nem engedték kitolatni a kisasszonyt. Hiába mondtam, hogy a babám mozog, minden rendben van vele, és nézze meg köldöktájt a szívhangot, pánikba esett, és neki köszönhetően pikk-pakk a műtőben találtam magam. Mivel a férjem is abban a kórházban dolgozott, bejöhetett a sürgősségi császármetszésre, így csak az ő elbeszéléséből tudom, hogy amikor a nagylányomat kiemelték és felsírt, mindenki megkönnyebbült, de a kis fiatal Hebamme nem köszönte meg, amit utána kapott az orvosoktól.
Szóval így szültem én. Kétszer, császármetszéssel. Mind egészségesek vagyunk és ez a lényeg.
Elza
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?
