Az amerikai modernista irodalom jelentős alkotói a műveikben szereplő nőket gyakran írták le, mint kívül ugyan a férfiaknak tetszetős mázzal takart, de belül üres, néha visszataszítóan vulgáris vagy ostoba lényeket. A modernista nőírók egy csoportja viszont megalkotott egy más nőalakot, egy olyan hőst, aki hasonlóan gondolkodik és hasonló kalandokba keveredik, mint a patriarchális társadalom íróinak férfihősei. Szinte androgünök, nem a heteroszexuális nőkre jellemző mechanizmusok mozgatják őket. Djuna Barnes egyike volt ezen íróknak. A társadalmi nem kérdése különösen foglalkoztatta őket. Vajon a társadalom által ránk ruházott nemi szerepek mögött, mélyen, biológiai értelemben mindkét nemben azonos, valamiféle androgün esszencia rejtőzik? Djuna életművéről az irodalomkritika sokáig nem vett tudomást. „Én vagyok a leghíresebb ismeretlen az évszázadban!” – vallotta magáról az írónő.
Djuna Chappell Barnes 1892. június 12-én, a New York állambeli Cornwallon – the Hudsonban fekvő Sorm King hegyen született. Családja nem sokat törődött a társadalmi konvenciókkal. Eredetileg a Djalma nevet szánták neki, Eugéne Sue Bolygó zsidó című művéből, de tévedésből a kislányt a Djuna névre anyakönyvezték. Az akkor népszerű „otthoni iskoláztatás” jegyében Djuna nem sokat járt iskolába. Apja, Henry Budington („Wald”) Barnes író, festő, zenész és feltaláló, és apai nagyanyja Zadel Turner Barnes – író-újságíró és alkoholellenes aktivista – tanították a kislányt. Kilencéves korában rajzórákra járt. Djuna gyermekkorát kissé bizarr keretek között töltötte, hiszen édesapja két nővel élt együtt. Elizabeth Chappell hegedűművészt, Djuna anyját ugyan feleségül vette, de 1897-ben szeretője, Fanny Clark hozzájuk költözött. Djunának hét testvére volt, apjuk, a félreértett zseni nem tudta eltartani a családot. A nagymama és ismerősök, barátok támogatására szorultak. 16 éves korában feltehetőleg nemi erőszak áldozata lett, lehet, hogy az egyik szomszéd, vagy maga az apja volt az erőszaktevő. Műveiben és a nagyanyjával folytatott levelezésében is voltak erre vonatkozó utalások, de az igazság sosem derült ki. Még be sem töltötte tizennyolcadik életévét, mikor hozzákényszerítették apja szeretőjének öccséhez, az 52 éves Percyhez. A házasság pár hónapig tartott. Djuna húszéves kora előtt apja elhagyta anyját a másik nőért. A lány rajzolt, festett és verseket írt, első költeménye 1911-ben jelent meg.
1912-ben anyjával és három testvérével New Yorkba költöztek, anyja hivatalosan is elvált apjától. 1913-tól rövid történetei és cikkei jelentek meg lapokban. Fél évig egy művészeti iskolában, a Pratt Institute-ban tanult, de pénzügyi okok miatt ott kellett hagynia az iskolát. 1915-től Greenwich Village-ben lakott, (manhattani negyed, a művészek találkozóhelye és több meleg mozgalom kiindulópontja). Bohém művészközösség vette körül, megismerkedett Mabel Dodge-dzsal, a fiatal művészek nagy támogatójával, Edna St. Vincent Millay költővel, Peggy Guggenheimmel, a híres műgyűjtő lányával. Írt a Vanity Fair, New Yorker vagy a Theater Guild Magazine folyóiratoknak. A résztvevő riport műfaja állt közel hozzá, írásaiba saját élményeit is beleszőtte. James Joyce-szal, az Ulysses írójával készített interjút. Avantgárd festészettel is foglalkozott, rajzaiból 1915-ben kiállítást rendezett, melyben a nőket ért társadalmi igazságtalanság témáját dolgozta fel.
Kapcsolatba került Guido Brunoval, aki a Washington Square-en található manzárdlakásában zsebkönyveket, magazinokat adott ki. A férfi egy prágai rabbi fiaként született Curt Kisch néven, olasznak vagy osztráknak adta ki magát. Rosszhírű ember volt, gyakran kihasználta és csőbe húzta a Village szegény művészeit. Guido Bruno egyik írásában így emlékezett Djunára: „Piros arc, gesztenyeszín haj. Vidáman és huncutul szikrázó szürke szempár. Fantasztikus fülönfüggők, festői ruhadarabok, és mindig az élet, az öröm elébe siet az Ötödik sugárúton, arra vár fekete mellett füstölve a Lafayette Kávéházban. Ez az igazi Djuna Barnes. Morbiditása nem puszta póz, épp olyan őszinte, mint ő maga. És nincs egyedül vele. A háború alatt új nemzedék nőtt fel, amely a nevezetes századvég angol és francia dekadenseit követi az életerős és igyekvő Amerikában.” Barátai és ismerősei rajongtak az írónőért, káprázatosan szép volt és szellemes társalgó. Djuna Giudo Brunónál adta ki 1915-ben a Visszataszító nők könyvét, mely nyolc verset és öt képet tartalmazott. Más talán ki sem adta volna a művet, hiszen egyik verse a nők közötti szexualitás leírásáról szól. Djunát mégsem támadták a vers miatt, talán a mű félreérthetősége miatt, vagy talán azért, mert a leszbikusság annyira tabutémának számított a századelő amerikai társadalmában, hogy inkább tudomást sem vettek róla.
A női választójogért küzdő szüfrazsett mozgalom mellé állt, közeli kapcsolatban állt Alice Paul és Lucy Burns aktivistákkal. Részt vett demonstrációkon, illetve éhségsztrájkjukban, mely során a hatóság úgy döntött, az éhező nőket egy gumicsövön táplálják, akaratuk ellenére. Djuna szintén megtapasztalhatta ennek borzalmait. Közben igyekezett a média és az emberek figyelmét a mozgalomra és a női választójog fontosságára irányítani. (1920. augusztus 18-án fogadták el Amerikai Egyesült Államok alkotmányának 19. módosítását, amely szavazati jogot adott a nőknek. )
Djuna egyfelvonásos színdarabok írásával is próbálkozott, négyet közülük be is mutattak. Egy amatőr színművészeti csoport, a Provincetown Players tagja volt. Rövid drámákat írt, melyek gyakran a Lydia Steptoe álnéven jelentek meg különféle lapokban. 1923-ban Egy könyv címmel válogatáskönyve jelent meg elbeszélésekből, színdarabokból és lírai műveiből. Írásaihoz saját életéből merített ihletet. Karaktereit gyakran ismerőseiről, szerelmeiről, családtagokról mintázta. Enigmatikus figura volt, szerette, ha az emberek rejtélyesnek, kifürkészhetetlennek látják.
Djuna szabad szellemben nevelkedett, apja és nagyanyja a szabad szerelem hívei voltak. A lány 21 éves korára tisztában volt biszexualitásával. A modern kor nőideálja a New Woman volt, aki fittyet hányt a viselkedési normákra. Haját rövidre vágatta, vagy hatalmas, szélfútta kontyot csavart, alkoholt fogyasztott, dohányzott, szabad nemi életet élt, művelt, tanult és szabadszájú volt, színes, rövid ruhákat hordott. Djunának a Greenwich Village-ben töltött évek alatt számos kapcsolata volt nőkkel és férfiakkal egyaránt. Ernst Hanfstaengl-lel, aki egy könyvkiadó család sarja volt, komoly kapcsolatot ápolt. A német származású Ernst azonban szintén német feleséget akart, így szakított Djunával. (Később a férfi Adolf Hitler közeli munkatársa lett.) Djuna 1916-ban kezdett viszonyt Courtenay Lemon filozófus, színikritikussal. Élettársi kapcsolatban álltak, lehetséges, hogy házasok is voltak, de a kapcsolat gyorsan véget ért. Az írónő a New York Press újságírójával, Mary Pyne-nel bonyolódott később szerelmi kapcsolatba. A lány szintén tagja volt a Provincetown színjátszó csoportnak. 1919-ben tuberkulózis végzett vele, Djuna haláláig vele maradt.
1920-ban a McCall’s Magazine megbízásából Európába hajózik. Számos amerikai művész távozik ebben az időszakban Amerikából, sokan közülük Párizsban kötnek ki. A párizsi művészcsoportot Gertrude Stein írónő „elveszett nemzedéknek” nevezte. Djuna aktív tagja a női kolóniának, kávéházakat, könyvesboltokat és a művészvilág kedvelt találkahelyeit látogatta. Elsa von Freytag-Loringhoven bárónővel, a dadaista művész-íróval szoros barátságot ápolt, a bárónő anyagilag támogatta Djunát. Natalie Barney amerikai származású leszbikus írónő szalonjában is gyakran megfordult, elképzelhető, hogy rövid viszonyt is folytatott vele. 1928-ban megjelent Hölgyek almanachja című műve feltehetőleg a Natalie-val való találkozás élményén alapult, az írás a leszbikus párok szatírája. Ebben az évben jelent meg Ryder című regénye, melyben szintén téma az egyneműek kapcsolata. Peggy Guggenheimmel még amerikai évei alatt kötött barátságot, Peggy Djunát és más művészeket is komoly anyagi támogatásban részesített. Az írónő Thelma Wooddal élt együtt, aki Amerikában szobrásznak tanult, de Djuna hatására rajzolni és festeni kezdett. Djuna féltékenysége és Wood hűtlenkedései miatt kapcsolatuk viharos volt. Wood gyakran keresett magának alkalmi partnereket, mindeközben Djuna szintén gyakran bonyolódott kalandokba. Gyakran egy-egy veszekedés ittas dorbézolásba csapott át. „Nem voltam leszbikus, csak szerettem Thelma Wood-ot” -mondta egyszer Djuna. Szenvedélyes kapcsolatuk 1928-ban ért véget.
Élete fő művét 1936-ban jelentette meg egy londoni kiadó, Nightwood (Éjerdő) címmel. Az egy évvel később megjelent amerikai kiadáshoz T.S.Elliot írt előszót. (Akkoriban a könyvet kiadó Faber and Faber egyik szerkesztőjeként dolgozott.) Elliot szerint az Éjerdő „az utolsó nagy dolog, ami a mi időnkben történt." A kritikusok elismerték Djuna különleges nyelvteremtő képességét, Erzsébet-kori sorstragédiákhoz hasonlították. A könyv jellemrajzok sorozatából áll. Főszereplője Robin Vote, különleges nő, erős, független, megszelídíthetetlen nők iránt vonzódik. Férje, Felix Volkbein banki alkalmazott, bárói cím birtokosának képzeli magát, az arisztokrata élet biztonságát sóvárogja. Már fiuk megszületése előtt elhidegülnek. Robin Vote nem mint nő, hanem mint valamiféle androgün lény jelenik meg a műben. Egyszerre több dimenzióban van jelen, lét és nemlét, gonoszság és jóság határán. Nemi identitása esetleges, inkább androgün, de Felix mégis meglát benn valamit, nem a nőt, inkább magát a teljes embert. ”(…) Behunyta a szemét, Felix pedig, aki eddig merően bámulta e titokzatos és döbbenetes kékséget, azon kapta magát, hogy most is látja, halványtisztán és szemhéj mögötti időtlenségben – ilyen a fenevadak íriszének hosszú, meghatározatlan hordereje, mert fókusza nem szelídült olyanná, hogy ember szemébe nézhessen. Az olyan nő, aki mint örökre rögzülő „kép” mutatkozik meg a szemlélőnek, a magába mélyedő elme számára a legfőbb veszélyt jelenti. Néha olyan nővel is találkozhatunk, aki nem más, mint emberré váló vad. Az ilyen személynek valamennyi mozdulata végül egy elfelejtett tapasztalat képévé tisztul; az örök nász faji emlékezetre vetülő káprázatává.” ( Széky János fordítása )
Robin hónapokra eltűnik, majd Nora Flood nevű szeretőjével tér vissza. Évekig élnek együtt, utaznak, de Robin nem talál megnyugvást a nő mellett, egyre gyakrabban hagyja magára. „Robin bárhová mehet, bármit csinálhat, mert felejt, én viszont sehová sem indulhatok, mert emlékezem” – mondja Nora. Robin hamarosan elhagyja Jenny Petherbridge-ért. Nora Matthew O’Connornak, az orvosnak mesél, aki a regényben fontos következtetéseket von le, mintegy értelmezőként van jelen. Szellemes ember, de szavainak mélysége van. „Mi a szeretet? Az ember, amint a saját fejét keresi?” – mondja Norának. Az éjerdő szembemegy a szokványos férfi-női szerepekkel. Robin erős, önálló, nem a tétlen, önállótlan, otthonülő nő megtestesítője. Férfiruhát hord, szeretője, Nora szintén fiús alkat. Matthew O’Connor, az orvos a harmadik nemhez tartozónak sorolja magát. Djuna különleges írásmódja mégsem rombolja le, inkább kiélezi és felnagyítja a hagyományos szerepekről alkotott képet. Szegedy-Maszák Mihály szerint – aki a regény utószavát írta – „a férfi célelvű történelemben, a nő körkörös időben él, és a kétféle létezési mód között nincs, nem is lehet érintkezés.” Djuna halmozza a másodlagos jelentéseket, bonyolult mondattant használ, gyakran szóismétlésekkel teremt szándékosan csúfondáros hangnemet, látszólag értelmetlen, ellentétes jelentésú jelzőket használ szereplői leírásában. Az orvos narrációja segíti az olvasót, a bizarr regény utolsó fejezetében viszont nincs jelen, Djuna stílusa személytelenre vált. Robin újra találkozik Norával. Mikor Nora kutyája a közelébe ér, négykézlábra ereszkedik, ugatni kezd. Mindez addig tart, míg ember és állat egyaránt kifárad. A végkövetkeztetés elmarad. A kritika a regényt gyakran a queer szóval jellemezte, mely a modernizmus férfi és heteroszexuális alkotóinak sorába nem illő, furcsa, különc, bizarr művek jelzője. A queer a meleg irodalomkritika kulcsszava, ide tartoztak a nemi szerepeket felcserélő, hagyományos társadalmi vagy kulturális jegyekkel nem leírható alkotások. Az éjerdő szereplőinek megalkotásával Djuna szakít a konvenciókkal és a visszájára fordítja a társadalmi értelemben vett női és férfi szerepeket.
Djuna az Európában töltött évek során Angliában is élt Egyre többet ivott. Peggy Guggenheim emlékei szerint akár egy üveg whiskyt is képes volt egy nap meginni. 1939 februárjában egy londoni szállodában öngyilkosságot kísérelt meg. Peggy fizette kórházi tartózkodását, gyógyulása után azonban nem kívánta tovább támogatni Djunát és azt tanácsolta neki, térjen haza Amerikába. New Yorkban egy ideig anyjával élt, majd egy szanatóriumban volt elvonókúrán. Miután visszatért New Yorkba, összeveszett családjával és kénytelen volt másik lakás után nézni. A Greenwich Village-ben talált új lakhelyet, élete hátralévő több mint negyven évét itt töltötte. Emily Coleman író és Peggy Guggenheim kételyeik ellenére csekély összeggel támogatták havonta. Henry Holt könyvkiadó munkát biztosított neki – kéziratokat olvasott át – de Holt gyorsan megszabadult az iszákos írónőtől. Djuna keveset írt, 1958-ban The Antiphon címmel jelentetett meg versdrámát, melyben keserű életrajzi élményeit és anyjával való kapcsolatát dolgozta fel. Verseket kezdett írni, de kínzó ízületi gyulladása és egészségügyi problémái megnehezítették számára, hogy írógép elé üljön. Szinte remeteéletet élt, rajongói közeledését és a kevés állásajánlatot, amit kapott, visszautasította. E. E. Cummings költő, drámaíró a szemközti lakásban lakott, néha bekiáltott Djuna ablakán - „Djuna, élsz még?” – hiszen néha napokig nem látta. Anais Nin írónő, az Éjerdő nagy rajongója számtalan alkalommal próbált kapcsolatba lépni Djunával, de ő mindig elutasító volt vele. 1961-ben a National Institute of Arts and Letters tagjai közé választotta. Szinte az összes első generációs modernistát túlélte, kilencvenévesen, 1982. június 18-án hunyt el.
Juditty
Források:
http://mirador.freeblog.hu/categories/vers/
http://www.kalligram.eu/Kalligram/Archivum/1994/III.-evf.-1994.-januar/A-megoldatlan-rejtely
http://en.wikipedia.org/wiki/Djuna_Barnes
Bollobás Enikő: Az amerikai irodalom története
