Eljött az idő a közönség segítségének igénybevételéhez. Gyermektelen koromban mosolyogva hallgattam és csodáltam azon szülők türelmét, akik mint egy pontos bumeráng, ugyanazokat a köröket újra és újra képesek voltak lejátszani gyermekeikkel hosszú éveken keresztül is.
Amikor az első gyerekem megszületett azt gondoltam, hogy nem fogok túl sok útjelző karót leverni neki a földbe, hanem igyekezni fogok nagy és önálló teret engedni neki a veszélytelen dolgok egyéni megtapasztalására, kis környezete törvényszerűségeinek szabad felfedezésére. Ezért aztán hagytam, hogy a gyerek megkóstolja a homokos műanyaglapátot, nem estem pánikba, ha homokot szórtak a hajába a játszótéren, vagy vadonatúj cipőjével ugyanabba a pocsolyába elölről, hátulról és oldalról is beletrappolt. A babakocsi és a tolható műanyag tricikli ruhakímélő sétálási segédeszközök helyett inkább azt választottam, hogy nyakig koszosan ugyan, de önállóan változtassa a helyét a gyerek, kússzon a földön, hemperegjen a füves domboldalon, essen-keljen onnan kezdve, hogy talpra állt és járt.
Azt gondoltam, hogy árt a kicsi felfedezőszellemének, ha úton-útfélen 'Nem!'-ek, 'Vigyázz!'-ok, 'Jujj, piszkos!', 'Jujj, koszos!', 'Jujj, dobd el!'-ek kövezik az első séták útvonalait. Így aztán gyerekem utoljára egyéves korában látta a babakocsiját, azóta is (most 2,5 éves) csak saját térdén, hasán, lábán, motorján szeret közlekedni. Túrákon akár több kilométert is képes gyalogolni, ha jó a gyerektársaság. Általában nem sír, ha elesik, megbotlik, vagy elveszti egyensúlyát, ügyes mozgását, ruganyosan korrigált eséseit mindenki megcsodálja, aki csak látja.
Aztán eljött az idő, amikor be kellett látnom, hogy bizony nem lehet az életre megtanítani a gyermekemet anélkül, hogy ne lenne az életének legalább az első szakasza 'Nem!'-ekkel, 'Vigyázz!'-okkal, 'Jujj, piszkos!'-okkal, 'Jujj, koszos!'-okkal, 'Jujj, dobd el!'-ekkel teletűzdelve. Hisz egyrészt honnan tanulhatná meg a reá leselkedő veszélyek ez a bátor gyermek, másrészt pedig a kistesó megérkezésével már az én türelmemet is próbára teszi az önfeledt játszás miatti napi 3-4 átöltözés.
Így aztán többé-kevésbé én is beálltam a sorba, és szurkálom azokat a bizonyos útjelző karókat a gyermekem előtt haladva, nap mint nap.
Egyet kivéve.
"Nem akarom, hanem szeretném." "Kislányom, tudod te, hogy mekkora különbség van a 'szeretem' és az 'akarom' között?!" "Soha nem mondunk olyat, hogy 'akarom', hanem azt mondjuk, hogy 'szeretném édesanyám', vagy azt, hogy 'szeretném édesapám'." Akik tudják folytatni az alábbi felsorolást, azok bátran tegyék meg ezt, és kérem szépen, hogy magyarázzák meg nekem, hogy miért gondolják, hogy problémát jelent az, ha egy gyerek a dolgait 'akarom'-mal akarja és nem 'szeretném'-mel akarja.
Az én környezetemben vannak családok, ahol erre kifejezetten utaznak a szülők és már az épp csak, hogy beszélő gyermekkel is a mindennapi játszmák része ez a lingvisztikai, ill. szemantikai, iskolai nyelvtanórákon tárgyalandó különbségtétel a két szó között. Sokszor felszisszennek még az ismeretlen ismerős arcok is a környezetemben, amikor az éppen ezen különbségtétel kapcsán éhgyomorra szópárbajozó szülő és 2-3 éves gyereke reggel 8 és 9 között a bölcsőde előszobájában próbálják láthatóan sokadik alkalommal tisztába tenni ezt a kérdést és én, felelőtlen szülő pedig nem javítom ki saját gyerekemet, amikor az jelenlétükben az 'akarom' szót használja a 'szeretném' helyett.
Nálunk egyelőre nincs tiltólistán az 'akarom' szó. A gyerekem hol egyik szót használja, hol a másikat, ahogyan az anyja is és az apja is. Utóbbi kettő úgy hiszi, hogy tisztában van a két szó jelentésbeli különbségével, de úgy gondoljuk, hogy ahogyan a magyar nyelv összes többi szavát, így ezt a kettőt is majd előbb-utóbb helyesen használja a gyerek azáltal, hogy környezetében elsajátítja azokat a helyzeteket, amikor az egyiket vagy a másikat kell választania. Akkor, amikor már elég érett lesz hozzá.
A szegény 'akarom' alul maradt ebben a küzdelemben, pedig én azt gondolom, hogy az életben a gyerekemnek nem elég szeretnie azt, amit el szeretne érni, hanem nagyon erősen akarnia kell azt. A kiskorú ösztönlények életük kezdetén még az érzéseik, gondolataik kifejezését a lehető legőszintébben, a legmélyebb ösztöneik mentén, a legegyszerűbben juttatják környezetük tudtára. Nyilván az idők folyamán a szülők és a környezet alakít ezen és finomodik a gondolatok, érzések kifejezése. Ebben az egy dologban azonban nem vagdosom gyerek vadhajtásait, mert félek, hogy ha már totyogós korától megtanítom neki, hogy az 'akarás' az valami nagyon rossz és anya dühös, ha valamit 'akarsz', akkor félő, hogy azzal örökre letöröm első szárnypróbálgatásait saját akaratának kifejezésére, illetve ami a lényeg, akaratának megvalósítására.
Amikor már a hétköznapi kommunikációban a diplomáciai érzék is előkerül, akkorra már valóban nem árt felvértezni a gyereket a két szó közti különbséggel, hisz bizonyos idő után már nem mindegy, hogy hogyan beszél, milyen stílust használ, hogyan fejezi ki akaratát. Idővel. De semmiképpen nem hiszem, hogy egy bölcsist azzal kellene reggelente öltözés közben ekézni, hogy belássa a két szó közötti jelentéskülönbséget, vagy egy ovis mondataiban reggeltől-estig az ’akarom’ szóra vadászni, majd alkalomadtán keselyűként lecsapni rá.
Talán néhány szülő a tömegnyomás hatására teszi ezt, hisz úgy érzi, hogy környezete elvárja tőle, hogy illedelmességet tanítson a gyereknek már korán. Megint mások érthető okokból azért kezdik már totyogókorban a mindenre kiterjedő ismeretátadást és a nyelvhelyességre nevelést, hogy egyszer aztán már nehogy túl késő legyen. Saját ismerőseim körében főleg a túl merev, óramű pontossággal működő, ún. tudatos szülőpárokat jellemzi ez a fajta elvárás, ahol persze a mondat elejére vagy végére - a hely szabadon választható - az 'Édesanyám' vagy az 'Édesapám' kifejezés is alapelvárás a hároméves gyerek számára.
Mindig is érdekelt, hogy vannak-e olyan szülők is, akik elvből – de nem ám lustaságból - ráhagyják a bőven iskola előtt álló gyerekükre, ha az reggelire müzlit 'akar' enni és nem rántották 'szeretne' kérni?! Tejecskét 'akar' inni, ahelyett, hogy azt mondaná, hogy ’Tejecskét szeretnék, édesanyám!
Vagy egyedül úszom ezzel az árral szemben (is)?
acsevi
